A rendszeres mozgás a Parkinson-kórra is hatással lehet
Egy többéves amerikai kutatásban azoknál a betegeknél romlott lassabban a gondolkodási és mozgási teljesítmény, akik több időt töltöttek fizikai aktivitással. A vizsgálat összefüggést mutatott ki, de az ok-okozati hatást még nem bizonyította.
A rendszeresen végzett fizikai aktivitás a Parkinson-kórban élők mozgási és gondolkodási képességeinek lassabb romlásával járhat együtt – állapította meg egy október 7-én közzétett, több éven át tartó amerikai kutatás. A Neurology című szakfolyóiratban megjelent tanulmány 294, enyhe vagy közepesen súlyos Parkinson-kórral élő embert követett. A résztvevők átlagéletkora 66 év volt, állapotukat egyes mutatók szerint öt, mások szerint hét éven át vizsgálták. A kutatók azt találták, hogy a többet mozgók csoportjában kedvezőbb volt a mozgási tünetek és a kognitív teljesítmény alakulása, de a megfigyeléses vizsgálat nem bizonyít ok-okozati kapcsolatot.
A Parkinson-kór az idegrendszer fokozatosan előrehaladó betegsége, amelynek legismertebb tünetei a mozgás lassulása, az izommerevség és egyes esetekben a remegés. A betegség ugyanakkor alvászavarokat, hangulati változásokat és gondolkodási nehézségeket is okozhat. A kezelés rendszerint gyógyszerekből, mozgásterápiából és egyéb támogató beavatkozásokból áll. A kutatók régóta vizsgálják, hogy a fizikai aktivitás milyen mértékben segíthet a mindennapi működés fenntartásában, és képes lehet-e befolyásolni a tünetek hosszabb távú alakulását. Az új eredmények ehhez szolgáltatnak további adatokat.
A Cincinnati Egyetem kutatócsoportja a résztvevők mozgási szokásait strukturált interjúkkal mérte fel. A kérdések nem korlátozódtak a szervezett sportolásra: a háztartási munkát, a munkavégzés közbeni mozgást és a szabadidős tevékenységeket is figyelembe vették. A közepes intenzitású aktivitások közé sorolták például a tempós gyaloglást, a könnyű úszást, a páros teniszt, a porszívózást és a fűnyírást. Az intenzívebb tevékenységek közé a futás, a gyors kerékpározás és egyes sportok tartoztak. A kutatás így a mindennapi mozgás teljesebb képét igyekezett megragadni.
A résztvevőket a heti aktivitás időtartama szerint három csoportba osztották. A legkevesebbet mozgók legfeljebb négy órát, a középső csoport tagjai négy és nyolc óra között, a legaktívabbak pedig több mint nyolc órát töltöttek fizikai tevékenységgel hetente. A kutatók a mozgás összes idejét, az intenzitással súlyozott aktivitási mennyiséget és az erőteljes mozgással töltött időt is elemezték. Mindhárom mutató kedvezőbb hosszú távú állapottal függött össze, de a részletes statisztikai vizsgálat arra utalt, hogy az aktivitás teljes időtartama különösen fontos lehet.
A gondolkodási teljesítményt a Montreal Cognitive Assessment nevű teszttel mérték, amely a figyelmet, a memóriát és több más kognitív működést vizsgál. A mozgási tünetek alakulását a Parkinson-kór értékelésére használt standardizált skála egyik részével követték. A legkevésbé aktív csoportban a kognitív teszt eredménye átlagosan évi közel fél ponttal csökkent, míg a legaktívabb csoportban a változás jóval kisebb volt. A mozgási tünetek mutatói is kedvezőbben alakultak a több aktivitást jelentő csoportokban. Az egyéni különbségek azonban jelentősek lehettek, ezért az átlagokból nem lehet minden betegre érvényes előrejelzést készíteni.
A kutatók külön vizsgálták a korábbi évek és a közelmúlt mozgási szokásainak kapcsolatát az állapotváltozással. Az eredmények szerint a jelenleg is fenntartott aktivitás önálló összefüggést mutatott a lassabb romlással, még akkor is, ha a korábbi tíz év mozgási szintjét figyelembe vették. Ez arra utalhat, hogy a mozgás rendszeressége és folytatása legalább olyan lényeges, mint az egykori sportolói múlt. Az elemzés ugyanakkor nem bizonyította, hogy a több mozgás önmagában megállítja a betegség előrehaladását. Az is lehetséges, hogy a jobb állapotú betegek eleve könnyebben maradnak aktívak.
A megfigyeléses kutatások legfontosabb korlátja éppen az ok és a következmény szétválasztása. Ha valaki lassabban veszít mozgásképességéből, valószínűleg több lehetősége marad sétálni, kertészkedni vagy sportolni. Az is számíthat, milyen más betegségei vannak, milyen gyógyszereket szed, és mennyi támogatást kap a környezetétől. A statisztikai módszerek több tényezőt képesek figyelembe venni, de minden különbséget nem szüntetnek meg. A kutatók ezért hangsúlyozzák, hogy további, megfelelően megtervezett vizsgálatokra van szükség a lehetséges védőhatás megértéséhez.
A mozgás ettől függetlenül a Parkinson-kór ellátásának fontos része. A gyógytornász által vezetett gyakorlatok segíthetik az egyensúlyt, a járást, a testtartást és az izomerőt, miközben a rendszeres séta vagy más állóképességi tevékenység az általános egészséget is támogatja. A megfelelő programot a tünetekhez és a beteg terhelhetőségéhez kell igazítani. Az egyensúlyzavarral vagy gyakori eséssel küzdők számára a felügyelet nélküli intenzív sport veszélyes lehet, ezért a mozgásforma kiválasztásában a kezelőorvos és a gyógytornász tanácsa különösen fontos.
A mindennapi aktivitás értelmezése azért is lényeges, mert sok idős ember nem tud vagy nem szeretne edzőterembe járni. A ház körüli munka, a bevásárlás közbeni gyaloglás, a kertészkedés és a rövidebb séták is mozgással töltött időt jelentenek. A rendszeres tevékenység fenntartása könnyebb lehet, ha a beteg a saját érdeklődéséhez illő formát választ, és a családja vagy barátai is támogatják. A mozgás társas kapcsolatokkal is összekapcsolható, ami a betegség mellett gyakran megjelenő elszigetelődés mérséklésében segíthet. Az aktivitást ugyanakkor mindig a biztonság és a terhelhetőség határozza meg.
Az Egészségügyi Világszervezet általános ajánlása szerint a felnőtteknek hetente legalább 150–300 perc közepes intenzitású aerob mozgás javasolt, vagy ennek megfelelő erőteljes aktivitás. Idősebb korban az izomerősítés és az egyensúlyfejlesztés is kiemelt szerepet kap. Ezek népegészségügyi irányelvek, és nem tekinthetők minden Parkinson-kórral élő ember számára automatikusan alkalmazható edzéstervnek. A tünetek súlyossága, a szív- és érrendszeri állapot, valamint az esésveszély módosíthatja a megfelelő mennyiséget. Az ajánlások egyik fontos elve, hogy a lehetőségekhez igazított rendszeres mozgás is értékes.
A Parkinson-kór kutatásában egyre nagyobb figyelmet kapnak a nem gyógyszeres beavatkozások. A rehabilitációs programok, a beszédterápia, a táplálkozási tanácsadás és az alvászavarok kezelése a mindennapi életminőség javítását szolgálhatják. A fizikai aktivitás azért különösen érdekes, mert több területre is hatással lehet: az állóképességre, a hangulatra, az alvásra és a társas részvételre. Ezek a változások azonban eltérő mechanizmusokon keresztül jöhetnek létre, és nem mindegyikük jelent közvetlen hatást az idegrendszeri betegség alapfolyamatára. A pontos összefüggések feltárása további kutatásokat igényel.
A friss tanulmány egyik erőssége, hogy a résztvevők állapotát éveken keresztül, szabványosított módszerekkel értékelték. A kutatás korlátja ugyanakkor a viszonylag kis minta, a mozgás önbevalláson alapuló mérése és a résztvevők közötti lehetséges különbségek. A vizsgálat elején sok beteg kognitív teljesítménye még jó volt, ami szintén befolyásolhatta az eredményeket. A szerzők szerint a kimutatott eltérések egy-egy év alatt kicsik, hosszabb idő alatt azonban jelentősebbé válhatnak. A következő feladat annak megállapítása, hogy milyen aktivitásprogramok nyújtanak bizonyítható előnyt a különböző állapotú betegeknek.
A kutatás gyakorlati üzenete így óvatosan fogalmazható meg. A Parkinson-kórral élők számára a rendszeres, biztonságosan végzett mozgás sok szempontból hasznos lehet, és az új adatok alapján a hosszabb távú állapot alakulásával is kapcsolatban állhat. A fizikai aktivitás nem helyettesíti a gyógyszeres kezelést, és a betegség lefolyását egyetlen módszer sem teszi teljesen kiszámíthatóvá. A mozgás megőrzése mégis fontos, elérhető cél lehet, amelyhez az egészségügyi szakemberek és a családtagok közös támogatása adhat segítséget.