Mao visszatér: a kínai fiatalok elveszett jövője

A kínai Csangsa városában, a Hsziang folyó közepén fekvő Narancs-szigeten fiatalok százai fényképezik Mao Ce-tung monumentális szobrát. A 32 méter magas alkotás a kommunista államalapítót fiatal korában ábrázolja, hosszú hajjal, a távolba tekintő arccal. A látogatók közül sokan jóval Mao 1976-os halála után születtek. Számukra a kínai történelem egyik legvitatottabb alakja egy igazságosabbnak képzelt korszak jelképe lett. Az egykori vezető kultusza különösen érdekes egy olyan országban, amelynek gazdasági felemelkedése éppen a maoista gazdaságpolitika meghaladásával kezdődött.

A jelenség mögött egyre erősebb társadalmi bizonytalanság áll. Az elmúlt évtizedekben a kínai családok jelentős része abban bízott, hogy a szorgalmas tanulás, az egyetemi diploma és a sok munka biztos egzisztenciát teremt. A szülők gyakran életük megtakarításait fordították gyermekük oktatására; cserébe azt várták, hogy a következő nemzedék jobb körülmények között élhet. Ma már ez az ígéret korántsem magától értetődő. A lassuló gazdaság, a lakáspiac elhúzódó válsága és a munkaerőpiaci verseny olyan fiatalokat is kiszolgáltatottá tesz, akik minden követelménynek igyekeztek megfelelni.

Az állami statisztika szerint 2026 augusztusában a 16–24 éves, oktatási intézményben már nem tanuló városi fiatalok munkanélküliségi rátája 18,9 százalék volt. A mutató egy év óta nem látott magasságba emelkedett. Ráadásul a nyáron mintegy 12,7 millió friss diplomás próbált elhelyezkedni, négy százalékkal több, mint az előző évben. A gazdaság bizonyos területein továbbra is munkaerőhiány van, a végzettek képzettsége és a kínált állások azonban gyakran nem találkozik. Az egyetemről kikerülők egy része futárként, sofőrként vagy más alkalmi munkával tartja fenn magát, mások hazaköltöznek a szüleikhez.

Az álláshiányt a munkahelyek minősége is súlyosbítja. A kínai technológiai és szolgáltató cégek körében régóta ismert a rendkívül hosszú munkanapok gyakorlata. A kilenctől kilencig, heti hat napon át végzett munkát jelölő „996” sok fiatal szemében a teljesítménykényszer szimbóluma. A gyengülő belső kereslet és a vállalati költségcsökkentés miatt a bérek növekedése is megtorpanhat. Aki végül munkát talál, sokszor arra kényszerül, hogy alacsony fizetésért vállaljon túlórákat, miközben a lakhatás és a családalapítás továbbra is jelentős anyagi teher.

A lakáspiac összeomlása különösen mély nyomot hagyott a társadalmon. Hosszú időn át az ingatlan jelentette a kínai középosztály megtakarításainak legfontosabb formáját. Sokan hitelből vásároltak lakást, mert biztosra vették az árak folyamatos emelkedését. Amikor az eladósodott fejlesztők sorra kerültek bajba, építkezések maradtak félbe, és megingott a családi vagyon értékébe vetett hit. A pályakezdők számára így egyszerre vált bizonytalanná a jövedelem, a lakásszerzés és a társadalmi előrejutás.

Ebben a légkörben Mao alakja egészen más jelentést kap, mint a hivatalos történelmi emlékezetben. Az internetes vitákban gyakran a gazdagok és a szegények közötti különbségeket, a vállalati kizsákmányolást, a protekciót és a korrupciót bírálják az ő nevével. A nosztalgia sok esetben kevésbé szól a kulturális forradalom tényleges visszakívánásáról, inkább az egyenlőség, a biztos megélhetés és a társadalmi megbecsülés iránti igényről. A fiatalok egy része olyan múltban keresi a választ, amelyet személyesen sohasem tapasztalt meg.

A történelmi kép azonban jóval sötétebb. Mao uralma idején a nagy ugrás politikája nyomán tömeges éhínség pusztított, a kulturális forradalom pedig üldözéseket, önkényt, szétszakított családokat és az oktatás súlyos károsodását hozta. A kommunista párt hivatalos értékelése is elismeri Mao súlyos hibáit, miközben továbbra is őrzi államalapító tekintélyét. Halála után, 1976 októberében letartóztatták a radikális irányzatot képviselő Négyek Bandáját, köztük Mao özvegyét, Csiang Csinget. A következő években Teng Hsziao-ping vezetésével fokozatosan megindult a reform és a nyitás politikája, amely a piacgazdasági ösztönzők felé fordította az országot.

A mostani Mao-nosztalgia ezért a jelenlegi vezetés számára is kényelmetlen üzenetet hordozhat. Hszi Csin-ping a párt kizárólagos vezető szerepének, az ideológiai fegyelemnek és a központosított hatalomnak a hangsúlyozásában sokat átvett a maoista hagyományból. Ugyanakkor az ország mai gazdasága a magánvállalkozásokra, a nemzetközi kereskedelemre és a világgazdaságba beépült ipari termelésre is támaszkodik. Az egyenlőtlenségek és a pályakezdők bizonytalansága éppen e rendszer belső feszültségeit teszik láthatóvá.

Peking számára a megoldás részben a csúcstechnológiai iparágakban rejlik. Az állam mesterséges intelligenciába, robotikába, félvezetőkbe és korszerű gyártásba irányít forrásokat, miközben a vállalati beruházások hatékonyságát is igyekszik javítani. Ezek a célok stratégiai szempontból fontosak, de nem adnak azonnali munkát minden frissen végzett közgazdásznak, bölcsésznek vagy mérnöknek. A gazdasági növekedésből ráadásul nem feltétlenül részesülnek egyformán az egyes régiók és társadalmi csoportok. A belföldi fogyasztás gyengesége arra utal, hogy a háztartások jelentős része ma inkább tartalékol, mintsem költ.

A fiatalok válaszai sokfélék. Egyesek közigazgatási állásra készülnek, mert az állami foglalkoztatást biztonságosabbnak tartják. Mások külföldön keresnének lehetőséget, vagy visszafogják a fogyasztásukat és a karrierrel kapcsolatos elvárásaikat. A „fekve maradás” néven ismert életstratégia a túlzott verseny elutasítását fejezi ki. A hasonló jelenségek nem feltétlenül politikai ellenállási formák, mégis jelzik, hogy a gazdasági növekedésre épülő társadalmi alku megváltozott.

Különösen nagy az ellentmondás abban, hogy miközben a vezetés történelmi sikerként ünnepli a szegénység felszámolásáért tett erőfeszítéseit és a technológiai fejlődést, a friss diplomások közül sokan a legalapvetőbb életcélokat sem érzik elérhetőnek. Az állam az önfegyelmet és a nehézségek vállalását hangsúlyozza, a fiatalok viszont egyre gyakrabban azt kérdezik, miért nem térül meg az az áldozat, amelyet a tanulásba és a munkába fektettek. A Mao iránti érdeklődésben tehát egyszerre van jelen az államilag ápolt történelmi kultusz és a mai társadalmi viszonyokkal szembeni elégedetlenség.

Mao óriási csangsai kőarca a folyó túlsó partjáról is messzire látszik. A szobor tövében fényképezkedők közül kevesen kívánnák vissza a néhány évtizeddel ezelőtti nélkülözést és politikai kampányokat. Valami mást keresnek a múltban: annak ígéretét, hogy a munkának értéke van, a társadalmi különbségek nem válnak áthidalhatatlanná, és a jövőt érdemes tervezni. A kínai vezetésnek ezt a hiányérzetet nehezebb lesz eltüntetnie, mint egy kedvezőtlen statisztikát.