A zaj költőjét ünnepli Velence zenei biennáléja
Az olasz fesztivál hetvenedik kiadásán egy japán improvizátor kapott életműdíjat, egy kanadai orgonaművész pedig az újító alkotók elismerését. A program az akusztikus hagyományok és az elektronikus kísérletezés kapcsolatát állítja középpontba.
A velencei Zenei Biennálé idei díjazottjai pontosan jelzik, milyen irányban változik a kortárs zene fogalma. A hetvenedik alkalommal megrendezett fesztivál Arany Oroszlán életműdíját a japán Keiji Haino, Ezüst Oroszlánját a kanadai Sarah Davachi kapta. Az október 12-i díjátadó után a rendezvény október 24-ig folytatódik, így a közönség a különböző zenei világok találkozásával is szembesülhet. A két alkotó életműve eltérő hangzású, mégis közös bennük, hogy a hallgatás megszokott kereteit kérdőjelezik meg.
Keiji Haino pályája több mint öt évtizedet fog át. Zenéjében az improvizáció, a zaj, a szabad dzsessz, a blues, a rock és az elektronikus kísérletezés elemei keverednek. A fesztivál indoklása különösen azt emeli ki, hogy fellépései egyszeriek, a hangszer, az előadó teste és a helyszín közötti kapcsolatból születnek meg. Haino számára a gitár, az ének, az ütőhangszerek vagy a tekerőlant nem egy rögzített mű megszólaltatásának eszközei, hanem a pillanatban formálódó hangzás részei. A hallgató gyakran maga is fizikai tapasztalatként érzékeli a zenét.
Sarah Davachi egészen más módon alakítja át az időérzékelést. Munkáiban az orgona, a régi hangolási rendszerek, az analóg elektronika és a lassan változó hangszínek kapnak főszerepet. A hosszú, kitartott hangokban apró elmozdulások válnak hallhatóvá, amelyeket a hagyományos koncerttermi tempó mellett könnyű lenne észrevétlenül hagyni. Davachi a zenei minimalizmus, a korai zene és a stúdiótechnika között épít kapcsolatot. A biennále Ezüst Oroszlánja azt is elismeri, hogy az ilyen kutató jellegű komponálás ma a kortárs zenei élet fontos része.
A két díj egy intézményi fordulatot is érzékeltet. A huszadik század nagy részében a kortárs zene intézményei elsősorban a kottában rögzített, zeneszerzők által megírt művekre épültek. Az improvizáció és a kísérleti hangművészet gyakran külön színtéren fejlődött. Az utóbbi évtizedekben ezek a határok fokozatosan átjárhatóvá váltak. A fesztiválok ma már ugyanabban a programban szerepeltethetnek kamarazenei bemutatókat, elektronikus installációkat, hangperformanszokat és improvizációs esteket. A velencei döntés ennek a folyamatnak az egyik látványos jele.
A fesztivál idei címe, A Child of Sound, a hang eredetéhez és a hallás tapasztalatához kapcsolódó kérdéseket állítja előtérbe. A művészeti vezető, Caterina Barbieri programja a megszokott műfaji felosztás helyett a hanggal való kísérletezés sokféle módját mutatja be. A közönség a történeti hangszerek mellett szintetizátorokkal, moduláris rendszerekkel és helyspecifikus alkotásokkal találkozhat. A programban több világpremier is szerepel, így a rendezvény a művek bemutatásának és létrehozásának helyszíne egyszerre.
Haino egyik velencei fellépését október 10-én rendezték a Teatro alle Tese színpadán. A japán zenész egy új előadást mutatott be tekerőlanttal, ütőhangszerekkel és énekkel. Ugyanazon az estén Kara-Lis Coverdale is szerepelt a programban, Sarah Davachi pedig elektronikus orgonán működött közre. Ez a párosítás jól példázza, miként tudnak a különböző generációk és alkotói nyelvek közös keretbe kerülni. Az előadásról készült felvétel sem pótolhatja teljesen a helyszíni hangélményt, mert az improvizáció térbeli és akusztikai körülményei a mű részét alkotják.
A biennále kulturális jelentősége a díjazottakon kívül az intézményi folytonosságban rejlik. Velencében a kortárs zenei fesztivál évtizedek óta kapcsolatot teremt az alkotók, előadók, zenetudósok és a közönség között. A város történelmi terei különleges környezetet biztosítanak a kísérleti produkcióknak. Az Arsenale korábbi ipari és katonai épületei ma kiállításoknak, koncerteknek és performanszoknak adnak otthont. Az építészeti környezet sok esetben befolyásolja, milyen művek jöhetnek létre, és hogyan érzékelik őket a látogatók.
A kortárs zene egyik tartós problémája a közönség elérése. Az új kompozíciók gyakran kevés alkalommal hangzanak el, és a koncerttermekben a jól ismert repertoár vonzza a legtöbb hallgatót. Egy nemzetközi fesztivál ebben a helyzetben kockázatot vállalhat: teret adhat olyan alkotóknak, akiknek munkái kereskedelmi alapon aligha jutnának el széles közönséghez. A kísérleti zene befogadása több figyelmet és nyitottságot igényel, de az intézmények feladata éppen az, hogy ehhez megfelelő körülményeket teremtsenek.
A díjak kiválasztása ugyanakkor értékválasztás is. Ha egy fesztivál az improvizációt és a lassú, meditatív hangzást helyezi előtérbe, azzal a zenéről alkotott elképzeléseket is alakítja. Haino művészete az intenzitásra és a kiszámíthatatlanságra épít, Davachi kompozíciói pedig a koncentrált figyelmet és a türelmet jutalmazzák. Egyik megközelítés sem illeszkedik könnyen a rövid digitális tartalmak fogyasztási szokásaihoz. A velencei elismerés ezért a hosszabb, elmélyültebb zenei tapasztalat mellett is állást foglal.
A magyar zenei élet számára különösen érdekes a díjazottak névsora. Kurtág György 2009-ben, Eötvös Péter 2011-ben kapott Arany Oroszlán életműdíjat. Mindketten olyan nemzetközi pályát építettek, amelyben a kísérletezés és a zeneszerzői következetesség egyaránt meghatározó volt. A mostani kitüntetések azt mutatják, hogy a biennále a komponált zenén kívüli alkotói formákat is ugyanilyen súllyal képes értékelni. Ez a megközelítés a magyar fesztiválok és koncertintézmények programalkotása szempontjából is tanulságos lehet.
A hangművészet fejlődése a technológiai változásokkal is összefügg. Az olcsóbb elektronikus eszközök, a digitális szerkesztés és az otthoni stúdiók szélesebb alkotói kör számára tették elérhetővé a kísérletezést. Ezzel párhuzamosan felértékelődött a régi hangszerek és az analóg technikák iránti érdeklődés. Davachi orgonaművészete ennek egyik példája: a történeti hangszínek kutatása új kompozíciós eljárásokkal kapcsolódik össze. A fejlődés így nem feltétlenül a korábbi megoldások elhagyását, inkább azok újraértelmezését jelenti.
A fesztivál az új művek létrehozásához is hozzájárul. A megrendelések és ősbemutatók lehetőséget adnak az alkotóknak, hogy nagyobb léptékű terveket valósítsanak meg, az intézmény pedig vállalja a szervezési és technikai kockázatok egy részét. Ez különösen fontos az olyan produkcióknál, amelyek speciális hangrendszert, különleges hangszereket vagy hosszabb próbafolyamatot igényelnek. A bemutató után a művek más fesztiválokra is eljuthatnak, és így nemzetközi életet kezdhetnek.
A velencei díjátadó már lezajlott, de a hetvenedik Zenei Biennálé tanulságai a fesztivál végén sem veszítik el aktualitásukat. A rendezvény a műfaji határok helyett a hanggal végzett munka sokféleségét teszi láthatóvá. A zene jövőjéről szóló vitában ez a szemlélet különösen fontos: a klasszikus hagyomány, a technológiai újítás és az improvizáció egymás mellett is életképes alkotói utak. A közönségnek pedig lehetősége nyílik arra, hogy a megszokott koncertélménytől eltérő formákat is megismerjen.