A magyar festőnők elfeledett története kerül elő

A Magyar Nemzeti Galéria október 21-től látható Elhivatottak című kiállítása a huszadik század első felének magyar női képzőművészeit állítja a figyelem középpontjába. A múzeum közlése szerint hatvan alkotó több mint 130 műve szerepel a válogatásban, amely egyszerre követi az időrendet és emel ki közös témákat. A vállalkozás jelentősége abból adódik, hogy az elmúlt évtizedek művészettörténeti összefoglalóiban számos női pálya töredékesen jelent meg. Voltak, akik egy-egy ismert alkotó házastársaként, tanítványaként vagy valamely művészcsoport mellékszereplőjeként kaptak helyet, miközben saját munkásságuk önálló vizsgálata elmaradt. A tárlat ennek a szemléletnek a felülvizsgálatára ad alkalmat.

A kiállítás nem egyetlen stílushoz vagy művészeti iskolához köti a bemutatott életműveket. A századforduló és a két világháború közötti évtizedek magyar művészete különösen sok irányzatot fogott össze: a nagybányai természetelvű festészettől az avantgárd kísérletekig, a szecessziós formanyelvtől a konstruktív törekvésekig. A női alkotók ugyanebben a közegben dolgoztak, de gyakran eltérő feltételekkel. A képzéshez, a műtermekhez, a szakmai kapcsolatokhoz és a nyilvános bemutatkozáshoz való hozzáférésük nem volt magától értetődő. Az, hogy valaki tehetségesen festett vagy mintázott, önmagában kevés volt ahhoz, hogy kiállításokra, ösztöndíjakhoz és tartós megrendelésekhez jusson.

A magyar művészeti oktatás története különösen jól érzékelteti ezeket a korlátokat. A tizenkilencedik század végén a nők számára sokáig külön intézmények és tanfolyamok jelentették a belépést a szakmába, a teljes értékű akadémiai képzéshez vezető út lassan nyílt meg. A művészpálya ráadásul társadalmi elvárásokkal is ütközött: a polgári családok egy részében az alkotás elfogadható műkedvelésnek számított, hivatásként azonban bizonytalannak vagy nem megfelelőnek tekintették. A szakmai érvényesüléshez így gyakran külföldi tanulmányok, magántanítók, művésztelepek és személyes támogató hálózatok kellettek. Ezek a lehetőségek anyagi helyzettől és családi háttértől is függtek.

A bemutató legismertebb szereplői között szerepel Anna Margit, Ferenczy Noémi, Gedő Ilka, Lesznai Anna, Schaár Erzsébet, Szántó Piroska és Vajda Júlia. Életművük ma már fontos része a magyar művészeti emlékezetnek, mégis eltérő módon váltak ismertté. Ferenczy Noémi a gobelinművészet megújításában játszott kiemelkedő szerepet, Lesznai Anna alkotói világában az irodalom és a képzőművészet találkozott, Schaár Erzsébet szobrászata a tér és az emberi jelenlét kapcsolatát vizsgálta. Gedő Ilka életútja arra is példa, hogy a megszakítások, a visszavonulás és a késői újrafelfedezés milyen mélyen befolyásolhatják egy alkotó utóéletét. Az ilyen különbségek megmutatása nélkül a közös női tapasztalat könnyen leegyszerűsítő címkévé válhatna.

A múzeum kevésbé ismert pályákat is bevon az áttekintésbe. Ez a vállalás azért fontos, mert a művészeti kánon működése nem kizárólag esztétikai döntésekből áll. Számít, hogy mely művek kerültek közgyűjteménybe, melyeket fényképeztek le, milyen hagyatékok maradtak egyben, és kikről készültek monográfiák. Ha egy alkotó munkái magángyűjteményekben szétszóródtak, a kutatók évtizedekkel később jóval nehezebben rekonstruálhatják a pályáját. A korabeli sajtóban szereplő név sem feltétlenül azonos a mai katalógusokban használttal; a házasság utáni névváltoztatás vagy a külföldön használt művésznév külön nehezítheti a nyomon követést.

A kiállítás nemzetközi összefüggésekbe is helyezi a magyar alkotókat. Beöthy-Steiner Anna, Gross-Bettelheim Jolán, Anton Prinner és Reigl Judit példája arra figyelmeztet, hogy a magyar művészettörténet határai nem esnek egybe az országhatárral. Többen emigrációban, új nyelvi és kulturális közegben alakították ki ismertté vált munkásságukat. A külföldi siker azonban nem jelentette automatikusan a hazai elismerést. Egyes életművek csak hosszú késéssel kerültek be a magyar kiállítási programokba, részben politikai, részben művészetpolitikai, részben intézményi okokból. Az új válogatás éppen ezért a nemzetközi pályák és a hazai emlékezet közötti kapcsolatot is újrarendezi.

A női művészek történetében a láthatóság és a megélhetés szorosan összekapcsolódott. A festmények és szobrok eladásából kevesen tudtak tartósan megélni; a rajztanítás, az alkalmazott grafika, a textilművészet és a könyvillusztráció sokak számára kiszámíthatóbb munkát jelentett. A műfajok hagyományos rangsora ugyanakkor sokáig a monumentális festészetet és szobrászatot helyezte előtérbe, az iparművészeti teljesítményeket pedig másodlagosnak tekintette. A történeti vizsgálat ma már azt is mérlegeli, hogy egy-egy alkotó milyen anyagokkal, megbízásokkal és intézményi lehetőségekkel dolgozhatott, és hogyan alakította ezekből saját kifejezésmódját.

Az első világháború, a gazdasági válság, majd a második világháború további töréseket hozott. A művészeti intézmények működése, a megrendelések piaca és a műteremfenntartás feltételei rendre megváltoztak. Az üldöztetés, a kivándorlás és a családi veszteségek egyes alkotók életművében közvetlenül is megjelentek. Mások a politikai rendszerváltozások után kerültek a hivatalos művészeti nyilvánosság peremére. Egy nagyszabású retrospektív kiállításnak ezért a műveken túl a megszakított vagy elhallgatott életrajzokat is fel kell tárnia. E nélkül az egyes korszakok képe hiányos marad.

Az Elhivatottak című tárlat arra is rávilágít, hogy a múzeumok miként formálják a közös történeti tudást. Egy gyűjtemény állandó kiállításában minden négyzetméterért több mű versenyez; a választás azt is meghatározza, mely alkotókat ismeri meg egy iskolás csoport vagy egy külföldi látogató. Az időszaki bemutatók lehetőséget teremtenek az új kutatási eredmények kipróbálására, ám az igazi változást az jelenti, ha a feltárt anyag később a gyűjteményi nyilvántartásokban, tankönyvekben és a tartós kiállítási gyakorlatban is helyet kap. Ehhez restaurálásra, pontos műtárgyadatokra és új publikációkra is szükség van.

A kiállítás az egyéni életutak mellett intézménytörténeti mérleget kínál. Mennyire voltak átjárhatók a művészeti egyesületek, kiket hívtak meg a rangos bemutatókra, és milyen szerepet játszottak a kritikusok az elismerés elosztásában? A kérdések ma is ismerősek, bár a működési feltételek megváltoztak. A kortárs művészeti intézményekben a nemek arányáról, a vezetői pozíciókról és a gyűjteményi beszerzésekről folytatott vita történeti hátterét a huszadik század első felének dokumentumai segíthetnek pontosabban megérteni. A múlt feldolgozása nem pótolja a jelenlegi adatok vizsgálatát, de megmutatja, honnan erednek egyes tartós különbségek.

A budapesti tárlat a Liszt Ünnep programjához kapcsolódva kap szélesebb nyilvánosságot, és a következő hónapokban is látogatható marad. Az intézmény hatvan különböző pályát helyez egymás mellé, ezért a látogatók várhatóan eltérő válaszokat kapnak arra, mit jelentett nőként művésznek lenni a századforduló és a háborús évtizedek Magyarországán. A közös nevező inkább a szakmai munka kitartása, mint valamiféle egységes női stílus. A művek önálló minősége és a megalkotásuk körülményei együtt teszik értelmezhetővé ezt a hosszú ideig széttagolt történetet.