Osztie újra a politika szolgálatába állította a templomot – hol húzza meg a határt az egyház?

A budapesti Belvárosi Nagyboldogasszony-főplébániatemplomban október 16-án tartott imaóra újra felvetette a kérdést, meddig terjedhet az egyház együttérzése egy büntetőeljárás érintettjeivel, és hol kezdődik a politikai állásfoglalás. A Kereszténydemokrata Néppárt felhívására rendezett, „fogolykiváltó imának” nevezett eseményt Osztie Zoltán plébános vezette. A szervezők a „politikai foglyok” kiszabadulásáért hívták közös könyörgésre a résztvevőke.

Osztie személye a hívőket is megosztja. Sok katolikus is elfogadhatatlannak tartja a plébános politikai szerepvállalását. Többen azt remélték, amikor szeptember végén, feldebrői prédikációjában a Tisza Párt szavazóit becsmérelte, a katolikus egyház vezetése megkéri, tartózkodjon a pártpolitikai megnyilvánulásoktól. Október elején ugyan az Esztergom–Budapesti Főegyházmegye elhatárolódott a megnyilatkozástól, és kérte a róla készült felvétel eltávolítását, ugyanakkor szilenciumra nem ítélte, s a jelek szerint továbbra is ott folytathatja, ahol akkor abbahagyta.

Amikor a templomi szertartás politikai üggyé vált

De hogyan tekinthet erre a Vatikán, hiszen Osztie politikai állásfoglalásainak híre nyilvánvalóan a Szentszékig is elér?

A múltban többször előfordult, hogy a helyi egyházi vezetés megakadályozta, hogy bűnösökből mártírokat faragjanak. Az egyik legismertebb eset Erich Priebke volt SS-tiszté. Priebke részt vett az 1944-es római ardeatinai mészárlásban, amelynek során 335 embert gyilkoltak meg a német megszállók. Az Olaszországban életfogytiglani szabadságvesztésre ítélt háborús bűnös 2013-ban, százéves korában halt meg. Halála után ügyvédje római egyházi temetést helyezett kilátásba, ám a római egyházmegye helytartósága közölte: a város katolikus templomaiban nem tartanak számára gyászszertartást.

Ez természetesen nem jelenti azt, hogy Priebke lelki üdvééért senki sem imádkozhat. Az egyház azonban felmérte, hogy a nyilvános egyházi temetés nagyon komoly botrányhoz vezetett volna. Az ultrakonzervatív, s a II. vatikáni zsinat vívmányait el nem ismerő Szent X. Piusz Papi Testvérület végül a Róma melletti Albano Lazialéban vállalta a szertartást, de a helyszínen antifasiszta tüntetők és szélsőjobboldali szimpatizánsok között súlyos feszültség támadt. A temetés körüli események éppen azt szemléltették, amitől a római egyházi hatóság tartott: a halottért mondott imádságot politikai erődemonstrációként is fel lehet használni.

Két évvel később egészen másképpen alakult a római Vittorio Casamonica búcsúztatása. Az alvilághoz kötődő Casamonica 2015-ös temetésén aranyozott hintó, látványos virágszórás és A keresztapa című film zenéje teremtett szinte filmszerű díszletet. A templomnál kifüggesztett képek a férfit uralkodói szerepben ábrázolták. A szertartás országos botrányt keltett, sokan úgy látták, a maffiaklán vallási környezetben demonstrálhatta hatalmát.

A római egyházi helytartóság zavarának adott hangot, de hangsúlyozta, a plébános az egyházjogi szabályok szerint nem feltétlenül tagadhatta meg a temetést. Giuseppe Marciante püspök utóbb azt mondta: ha tudtak volna a várható látványosságról, visszafogottabb szertartást javasolnak. Mindez azért is érdekes, mert az egyházi vezetés nem magát az elhunyt lelki üdvéért mondott imát kifogásolta, hanem azt, hogy a vallási rítust a szervezett bűnözés presztízsének növelésére használták.

Ferenc pápa kemény szavai a maffiáról

Ferenc pápa 2014 júniusában a dél-olaszországi Calabriában, a helyi mafia, a ’ndrangheta egyik központi térségében tartott miséjén különösen élesen fogalmazott. Azt mondta, akik a maffia gonosz útját követik, nincsenek közösségben Istennel, és kiközösítetteknek nevezte őket. Szavai erkölcsi súlyát az adta, hogy a térségben hosszú ideje előfordult: bűnszervezetek vezetői vallási ünnepségeken és körmeneteken próbáltak tekintélyhez jutni. A pápa világossá tette, hogy a vallásos külsőségek nem mentesítik az embert az erőszak és a kizsákmányolás felelőssége alól.

Az egyházi törvénykönyvben ennek világos jogi alapjai is vannak. A 901. kánon szerint a pap bármely élő személyért vagy elhunytért felajánlhat szentmisét. Nem tesznek kivételt a fogvatartottakkal vagy a súlyos bűnök elkövetőivel szemben sem. A temetési szertartásokról rendelkező 1184. kánon ugyanakkor lehetővé, meghatározott esetekben pedig szükségessé teszi az egyházi temetés megtagadását, ha az nyilvános botrányt okozna, és az érintett nem adta jelét a megbánásnak. Ez azonban cask a temetésre vonatkozó szabály, nyilvánvalóan nem alkalmazható a letartóztatottakért tartott imaórára.

Ima a foglyokért, vagy állásfoglalás az ügyükben?

A jelenlegi magyar esetben a leglényegesebb kérdés ezért nem az, szabad-e Hankó Balázsért, Seszták Miklósért és társaikért imádkozni. Természetesen szabad: az egyház hagyományában a foglyok, a szenvedők és hozzátartozóik támogatása alapvető feladat. Ennél jóval aggályosabb, hogy egy párt által szervezett templomi eseményen úgy állítják be a büntetőeljárások érintettjeit, mintha politikai üldöztetés áldozatai lennének, még mielőtt az ügyükben a bíróság döntést hozott volna.

A papság politikai szerepvállalásával a kánonjog külön foglalkozik. A 287. kánon szerint a klerikusoknak a békét és az igazságosságon alapuló egyetértést kell előmozdítaniuk, és főszabály szerint tartózkodniuk kell a politikai pártokban való aktív részvételtől. Kivétel akkor lehetséges, ha az illetékes egyházi hatóság megítélése szerint az egyház jogainak védelme vagy a közjó ezt megköveteli. A rendelkezés nem tiltja, hogy papok társadalmi igazságtalanságokkal foglalkozzanak, de óvatosságra int, ha a lelkipásztori megszólalás összemosódik egy párt aktuális érdekeivel.

Osztie Zoltán esetében különösen nehéz eltekinteni az esemény politikai jellegétől. A plébános pontosan tudhatta, milyen célt szolgál a KDNP által meghirdetett imaóra, mégis vállalta a közreműködést. A sajtóbeszámolók szerint maga is politikai üldözöttekről beszélt, vagyis átvette a szervezők értelmezését. Mindez azért is figyelemre méltó, mert az Esztergom–Budapesti Főegyházmegye alig két héttel korábban már figyelmeztette pártpolitikai megnyilvánulásai miatt. Osztie ennek ellenére ismét olyan helyzetbe hozta az egyházat, amelyben a templomi imádság és a pártpolitikai demonstráció közötti határ szinte teljesen elmosódott. Ez már aligha magyarázható pusztán a fogvatartottak iránti keresztényi együttérzéssel.

A sorozatos botrányok hatására közbeléphet-e a Vatikán? Ez inkább csak közvetetten képzelhető el, közvetlenül nem. Egy plébános lelkipásztori tevékenységének felügyelete ugyanis alapvetően a megyéspüspök feladata; a Szentszék súlyosabb ügyekben, panasz vagy megfelelő eljárás nyomán foglalkozhat ilyen konfliktussal. A náci háborús bűnös, Erich Priebke esetében a római egyházmegye megtiltotta a nyilvános egyházi temetést, míg a maffiakapcsolatairól ismert Vittorio Casamonica botrányos búcsúztatása után ugyanennek az egyházmegyének kellett magyarázkodnia. A két eset jól mutatja, hogy az egyházi vezetőknek van lehetőségük fellépni, ha egy vallási szertartást politikai vagy bűnözői érdekek szolgálatába állítanak. Az már az illetékes püspök döntésén múlik, hogy élnek-e ezzel a lehetőséggel.

Osztie Zoltán újabb szereplése után az egyházi vezetés sem kerülheti meg a kérdést: elegendő-e egyszer figyelmeztetni egy papot, ha az rövid időn belül ismét egy párt politikai céljait szolgáló rendezvényen vállal szerepet? Az Esztergom–Budapesti Főegyházmegye korábban már elhatárolódott a plébános pártpolitikai megnyilvánulásaitól, a mostani imaóra azonban azt mutatja, hogy a figyelmeztetésnek egyelőre nem sok foganatja volt. Kérdés, meddig tűri az érsekség, hogy egy templomot pártpolitikai demonstrációk helyszíneként használjanak. Az ügyben eddig nem ismert újabb hivatalos egyházi állásfoglalás, pedig a történtek után aligha lehet kizárólag Osztie Zoltán személyes felelősségéről beszélni.