Kilencvenévesen sem búcsúzik a színpadtól Valeria Fabrizi

Valeria Fabrizi október 20-án töltötte be kilencvenedik életévét, de az olasz színésznő pályájának végét továbbra sem tervezi. A fiatalabb nézők elsősorban a Che Dio ci aiuti című, rendkívül népszerű televíziós sorozat Costanza nővéreként ismerik, az idősebbek viszont emlékezhetnek rá az olasz zenés színház fénykorából, a vígjátékokból és a televízió első nagy szórakoztató műsoraiból. Az alkalomból a Corriere della Serának adott interjújában egyszerre beszélt játékos iróniával az öregedésről és meglepő nyíltsággal életének fájdalmasabb fejezeteiről.

A kilencven esztendőt jelentő számot maga sem tudja figyelmen kívül hagyni. Úgy érzi, belül fiatalabb maradt, mint amit a naptár mutat, a teste azonban egyre gyakrabban emlékezteti az idő múlására. Fáj a keze, a térde, romlott a látása, és egy forgatáson történt esés után rögzítőt is kellett viselnie. Lánya, Giorgia elegáns sétapálcát ajándékozott neki. A lépcsőkön már óvatosabban közlekedik, mert attól tart, nem veszi észre időben a fokokat. A színésznő az öregséget egyenesen betegségnek nevezi, de ezt a kijelentést saját tapasztalatainak keserű humorával mondja, nem orvosi meghatározásnak szánja.

A legfontosabb képessége, az emlékezete viszont változatlanul szolgálja. Szerepajánlatokat kap, forgat, és az újabb feladatokat sem utasítja vissza pusztán az életkora miatt. Beszámolója szerint részt vesz a La ricetta della felicità második évadának munkálataiban, miközben Costanza nővér alakjával is összeforrt a neve. A Che Dio ci aiuti 2011-ben indult, és az egykori varietészínésznőnek idős korában újabb, több nemzedéket elérő népszerűséget hozott. A figura a Don Matteo világában is feltűnt: az olasz televízió két ismert sorozata így egy pillanatra összekapcsolódott.

A pálya meghökkentően sokféle szerepből áll. Fabrizi 1936-ban született Veronában, fiatalon Rómába került, és az ötvenes években kezdett dolgozni a szórakoztatóiparban. Mielőtt hivatásos színész lehetett, ingatlan-nyilvántartással kapcsolatos irodai munkát vállalt, fodrászkodott, varrt. Később is büszkén emlegette, hogy a szabás-varrás nem okoz neki gondot. Első igazi színészi iskolájának a fotóregényeket tartotta: a képsorozatokhoz beállított érzelmeket és gesztusokat kellett pontosan, néhány mozdulatban megmutatni. Akkoriban az olasz fotóregény tömegkulturális műfaj volt, amelyből több későbbi filmszínész indult el.

A színpad iránti érdeklődését édesanyjától eredezteti. Elmondása szerint az asszony maga is színészi pályára készült, és már egy Mario Soldati-film lehetősége körvonalazódott előtte, amikor a második világháború közbeszólt. Fabrizi saját gyermekkorának családi viszonyairól jóval sötétebb képet rajzolt. Apjáról, aki fogorvos volt, azt mondta, erőszakosan viselkedett az édesanyjával, szerencsejátékot játszott, és börtönbe is került. A szülők különválásáról már születése előtt döntöttek. Ezeket a személyes emlékeket a kilencvenéves művész most is részletesen fel tudja idézni.

A moziban 1954-ben, a Ridere! Ridere! Ridere! című epizódvígjátékban kapott kisebb szereppel mutatkozott be. A következő két évtizedben nagyjából ötven filmben szerepelt, elsősorban vígjátékokban és könnyed szórakoztató produkciókban. Dolgozott a korszak népszerű előadóival, köztük Totòval, valamint a zenés színház és a televízió ismert alakjaival. A színházi revü és az avanspettacolo közönsége gyors ritmust, énektudást és biztos humorérzéket várt el. Fabrizi ezek között a műfajok között természetesen mozgott, miközben az olasz tömegkultúra néhány évtized alatt gyökeresen átalakult.

1957-ben váratlanul nemzetközi figyelmet kapott. Los Angelesben negyedik helyezett lett a Miss Universe szépségversenyen. A kiválasztás előzménye egy római meghallgatás volt, ahol színházban és filmen dolgozó fiatal nőket kerestek. Fabrizit a Teatro Sistina színpadáról ismerték a szervezők; akkoriban a Garinei–Giovannini szerzőpáros egyik darabjában játszott. Amerikába angol nyelvtudás nélkül utazott. A szépségverseny sikere azonban végül inkább egy kitérőnek bizonyult: a színészi munkát választotta, és hosszú távon az is biztosította számára az ismertséget.

A televízió új lehetőségeit korán felismerte. Az 1964-es Biblioteca di Studio Uno zenés produkcióiban a Quartetto Cetra tagjaival is szerepelt. Egy évvel később Corrado Mantoni műsorvezető mellett jelent meg az A che gioco giochiamo? című programban. A korszak olasz tévéje a színházi revü, az énekes műsor, a kabaré és a dramatikus játék elemeit ötvözte. Fabrizi azok közé az előadók közé tartozott, akiknek nem kellett újra feltalálniuk magukat, amikor a nézőtér helyére kamera került: a közvetlenséget és a színpadi fegyelmet vitte át a képernyőre.

A magánéletében Giovanni „Tata” Giacobetti volt a meghatározó társ. A Quartetto Cetra énekesével és dalszövegírójával Ugo Tognazzi ismertette össze egy milánói étteremben. Később közösen játszottak a Carlo non farlo című színpadi produkcióban, és a turné alatt alakult ki köztük a kapcsolat. Fabrizi úgy emlékszik, egyszer szállodai helyhiány miatt egy szobába kerültek; Giacobetti mindössze azt kérte, hogy fogja meg a kezét. A történetet ma is férje figyelmességének bizonyítékaként meséli. 1964-ben házasodtak össze, a kapcsolatból született Giorgia lányuk.

Giacobetti neve összefonódott a Quartetto Cetrával, azzal a vokális együttessel, amely a második világháború utáni olasz könnyűzene és rádió egyik legjellegzetesebb hangja volt. Az együttes tagjai a jazzes megszólalást, a humoros szövegeket és a színpadi ötleteket sikeresen ültették át a televízióba. A házasság ezért szakmai találkozás is volt: a házaspár ugyanabban a közegben mozgott, és sok közös ismerősük volt. Giacobetti 1988-ban meghalt. Fabrizi most is az elmaradt ezüstlakodalomra emlékezik, amikor férje elvesztéséről beszél.

Az életének másik fontos szereplője Walter Chiari volt. Az olasz színész és humorista már az ötvenes években hatalmas népszerűségnek örvendett, később azonban magánéleti válságok, büntetőügy és a szakmai elszigetelődés is megterhelte az életét. Fabrizi egy régi, bensőséges, de baráti kapcsolatról beszél. Amikor úgy látta, hogy Chiari körül elfogytak az emberek, férjével együtt otthonukba fogadták, és menedéket adtak neki. A színésznő szerint a férfit egy időben szinte családtagként támogatták. Chiari 1991-ben halt meg; kapcsolatuk emléke azóta is visszatér Fabrizi nyilvános megszólalásaiban.

A test öregedéséről nyíltan beszél, de nem akarja eltüntetni az arcáról az idő nyomait. A ráncokkal kapcsolatban Anna Magnani híres gondolatát idézte fel: az arc vonalai egy végigdolgozott élet részei. Lánya korábban kozmetikai beavatkozást javasolt neki a homlokára, Fabrizi azonban elutasította, mert ragaszkodik saját vonásaihoz. Egy régi öltözőtükröt is őriz, amely annyira felnagyította az arcot, hogy már fiatalként megijedt a tükörképétől. Gyerekként ugyanakkor órákat állt a tükör előtt, hogy a filmekből ismert Yvonne Sansont utánozza. A két emlék együtt szinte összefoglalja az archoz fűződő viszonyát: a külső a színész eszköze, de sosem lehet teljesen ura.

Az idősödés nehézségei közül a betegséggel is meg kellett küzdenie. Mint elmondta, korábban daganatot diagnosztizáltak nála, amelyet műtéttel sikerült eltávolítani. A Che Dio ci aiuti forgatását akkor is folytatta, amikor szembesült a betegséggel. A nyilvánosságnak szánt történetben ezért a munka fontos kapaszkodóként jelenik meg. A Ballando con le stelle című olasz táncos televíziós vetélkedőben való szereplése is hozzájárult ahhoz, hogy az utóbbi években más oldalukról láthatták őt a nézők.

Fabrizi pályájának különlegessége a folytonosság. Átélte a fotóregények divatját, a zenés revü virágkorát, az olasz filmvígjáték évtizedeit, a nagy közszolgálati varietéműsorokat, majd a kereskedelmi televízió és a sorozatok korszakát. Színésznők nemzedékei tűntek fel körülötte, ő pedig új műfajokban talált feladatot. Kilencvenévesen is azt vallja, hogy az életkor nem jelent automatikus visszavonulást, még ha egy-egy forgatási nap már sokkal nagyobb testi erőfeszítést kíván is.

A születésnapi ünnepséget Giorgia szervezi. Anyja azt kérte tőle, hogy az előkészületeket ne vigye túlzásba. Az ünnepi vendéglistát azonban tréfásan kiegészítené valamennyi orvosával, a szemésztől a kardiológuson át a reumatológusig. Ez a fajta önirónia végigkíséri az interjút. Fabrizi pontosan tudja, mennyi veszteséget és testi nehézséget hordoz kilencven esztendő, de amíg képes szöveget tanulni, kamera elé állni és mosolyt csalni mások arcára, addig számára a történet folytatódik.