A beton újrafelfedezése: magyar építészek nyomában

A magyar építészettörténet egyik sokáig háttérbe szorított fejezetét teszi láthatóvá a Walter Rózsi-villában rendezett, december 20-ig látogatható kiállítás. A Breuer, Goldfinger és más magyarok című tárlat a brutalizmus hazai példáit kapcsolja össze két nemzetközileg ismert, magyar származású építész életművével. Az épületek megítélése az elmúlt évtizedekben jelentősen változott: amit korábban ridegnek vagy elavultnak tartottak, azt ma egyre gyakrabban tekintik megőrzendő építészeti örökségnek.

A Magyar Építészeti Múzeum és Műemlékvédelmi Dokumentációs Központ kutatói 2024 és 2025 során több száz magyarországi emléket azonosítottak, és több mint 120 épületről készítettek fotódokumentációt. A helyszíni felméréseket archívumi kutatás, szakirodalmi feldolgozás és az alkotókkal folytatott beszélgetések egészítették ki. Az eredmény azt mutatja, hogy az irányzat hazai jelenléte sokkal kiterjedtebb annál, mint amit néhány közismert középület alapján feltételezni lehetne.

A brutalizmus megnevezése a francia béton brut, vagyis nyersbeton kifejezéssel függ össze. Az irányzatot gyakran a látható szerkezet, az erőteljes tömegformálás és az anyagok felületének hangsúlyozása jellemzi. Ugyanakkor a brutalista építészetet nem lehet egyetlen anyagra vagy homlokzati megoldásra szűkíteni. Az építészek az épület működését, belső közlekedését és közösségi tereit is újraértelmezték, olykor merész, a városképben feltűnő formákkal.

Magyarországon az irányzat megítélését különösen erősen befolyásolja a szocialista korszak emlékezete. Számos késő modern középület állami beruházásként jött létre, és az egykori politikai rendszerrel kapcsolódott össze a közvéleményben. A szerkezeti megoldások és a tervezői teljesítmény megítélése azonban külön vizsgálatot igényel. A tárlat egyik értéke éppen az, hogy az ideológiai rövidítések helyett konkrét épületeket, rajzokat és fényképeket helyez előtérbe.

Breuer Marcell pályája jól mutatja a magyar modernizmus nemzetközi beágyazottságát. A pécsi születésű tervező a Bauhausban tanult, majd az Egyesült Államokban vált a huszadik századi építészet meghatározó alakjává. Bútortervei mellett nagy léptékű középületei is jelentősek. A New York-i egykori Whitney Museum markáns, zárt tömege és különleges ablakformái a brutalista építészet sokat vitatott, ugyanakkor széles körben ismert példái közé tartoznak.

Goldfinger Ernő pályája más földrajzi és társadalmi közegben bontakozott ki. Nagy-Britanniában a háború utáni újjáépítés, a lakáshiány és a korszerű várostervezés kérdései között dolgozott. A londoni Trellick Tower ma már védett építészeti emlék, noha a toronyházakhoz kapcsolódó korábbi társadalmi tapasztalatok hosszú ideig kedvezőtlenül alakították a hasonló épületek megítélését. Egy épület műemléki értéke és mindennapi használhatósága között valódi feszültségek is lehetnek.

A két alkotó története arra is figyelmeztet, hogy a nemzetközi sikert elért magyar tervezők munkáit érdemes visszakapcsolni a hazai építészeti oktatás és szakmai gondolkodás történetéhez. A határokon átívelő pályákból láthatóvá válik, miként jutottak el új szerkezeti eljárások, társadalmi elképzelések és formai megoldások különböző országokba. Az építészeti modernizmus nem elszigetelt nemzeti történetek összessége volt, hanem folyamatos párbeszéd.

A magyar példák között közintézmények, kulturális létesítmények és más, az államszocializmus idején létrejött épületek is találhatók. Sokuknál a használat megváltozása, a fenntartási költségek és az energetikai korszerűsítés jelenti a legnagyobb kihívást. A műemléki védelem önmagában nem oldja meg a fűtés, a hozzáférhetőség vagy az új funkciók kérdését. A megőrzés akkor lehet tartós, ha a tulajdonosok és a használók számára is működőképes megoldások születnek.

A nyersbeton felületek különösen érzékenyek lehetnek a szakszerűtlen felújításokra. Egy eredeti burkolat eltüntetése, a nyílászárók arányainak megváltoztatása vagy egy hangsúlyos szerkezeti részlet beépítése könnyen átalakíthatja az egész épület karakterét. A fenntartható felújítás ezért építészettörténeti és műszaki szakértelmet egyaránt kíván. Az anyaghasználat hitelessége mellett a biztonság, az energiaigény és a mai használat követelményeit is mérlegelni kell.

A kiállításnak otthont adó Walter Rózsi-villa maga is a magyar modern építészet jelentős emléke. Az 1936-ban épült házat Fischer József tervezte, a mérnöki munkában Pécsi Eszter vett részt. Az épület eredetileg Walter Rózsi operaénekes és családja otthona volt. A helyreállított villa 2022 óta fogad látogatókat, így a közönség egy korábbi modernista építészeti korszak térhasználatát is közvetlenül megtapasztalhatja.

A múzeumi bemutatás egyik nehézsége, hogy egy épületet nem lehet ugyanúgy kiállítani, mint egy festményt. A makettek, tervrajzok, korabeli fényképek és mai dokumentációk különböző részleteket emelnek ki, miközben a környező utca, a fényviszonyok és az emberi lépték tapasztalata gyakran hiányzik. A terepbejárások és az épületek állapotának rendszeres rögzítése ezért a kutatás lényeges része, és a későbbi örökségvédelmi döntéseket is segítheti.

Az építészeti örökség körüli vitákban gyakran szembekerül egymással a városfejlesztés és az értékvédelem. Egy nagy területet elfoglaló, nehezen hasznosítható középület lebontása rövid távon gazdaságosabbnak tűnhet, mint a gondos átalakítás. A bontás azonban anyagveszteséggel és jelentős új építési igénnyel jár. A meglévő szerkezetek megtartásának környezeti előnyeit ma egyre több beruházásnál vizsgálják, még ha az eredmény épületenként eltérő is.

A brutalizmus iránti új érdeklődés a fotográfia és a közösségi média világában is érzékelhető. A látványos, geometrikus formák jól felismerhetők a képernyőn, ám a népszerűség önmagában nem jelent történeti megértést. Egy épület sorsa a lakók, dolgozók és környékbeliek tapasztalatától is függ. A közönség bevonása és a helyi emlékek összegyűjtése segíthet elkerülni, hogy a korszakról kizárólag szakmai körökben szülessen ítélet.

A mostani bemutató azért lehet hosszabb távon is jelentős, mert a kutatók egy kevéssé rendszerezett épületállományról hoztak létre új dokumentációt. Ez alapot adhat a helyi értékvizsgálatoknak, a műemléki kezdeményezéseknek és a későbbi tudományos feldolgozásnak. A tárlat decemberig látogatható, az általa felvetett feladat azonban jóval tartósabb: a huszadik század második felének épületeiről még időben kell eldönteni, mely értékeket érdemes és lehet továbbadni.

A szemléletváltás a városlakók mindennapjait is érinti. A modern középületek gyakran olyan helyeken állnak, ahol új közösségi vagy kulturális funkcióra lenne szükség. Ha a felújítás tervezésekor a használók igényeit is figyelembe veszik, az építészeti örökség új szerepet kaphat. A bemutatott magyar és külföldi életművek közös tanulsága, hogy a merész forma mögött mindig konkrét társadalmi elképzelés és technikai döntések sora állt.