Történelmi nyomozó - Ki ölte meg Fóris Istvánt?

A kiadványról

1946 nyarán Bukarestben titokban meggyilkolták a Román Kommunista Párt korábbi főtitkárát. Nem volt tárgyalás, nem született halálos ítélet, a hozzátartozókat nem értesítették, és a párt hosszú éveken át még halálának körülményeit is eltitkolta. Fóris István holttestét elrejtették, nevét árulással kapcsolták össze, az ügy részleteit pedig csak több mint húsz évvel később kezdték feltárni. A gyilkosság nyolcvanadik évfordulójára készült kötet azt vizsgálja, hogyan válhatott a román kommunista mozgalom egykori első embere saját elvtársainak áldozatává.

Fóris 1892-ben Tatrangon született magyar családban. Budapesten tanult, az első világháborúban az Osztrák–Magyar Monarchia hadseregében szolgált, 1918 végén pedig csatlakozott a magyar kommunista mozgalomhoz. A Tanácsköztársaság idején a Vörös Hadsereg katonája volt, majd Erdélybe visszatérve bekapcsolódott a romániai kommunista szervezkedésbe. Börtön, emigráció, Moszkva és az illegalitás hosszú évei után 1940 végén a Komintern támogatásával a Román Kommunista Párt főtitkára lett.

A tisztség azonban jóval kevesebb valódi hatalmat jelentett, mint amennyit neve sugallt. A háborús évek román kommunista mozgalma kicsiny, megosztott és rendőrségi beszivárgástól sújtott szervezet volt. A börtönben Gheorghe Gheorghiu-Dej körül külön hatalmi központ alakult ki, Moszkvában Ana Pauker és társai vártak a visszatérés lehetőségére, Fóris pedig egyre elszigeteltebbé vált. 1944. április 4-én Emil Bodnăraș, Constantin Pârvulescu és Iosif Rangheț eltávolította a párt éléről. Moszkva állítólagos utasítására hivatkoztak, de a későbbi vizsgálatok nem találtak bizonyítékot arra, hogy ilyen parancs valóban létezett.

A leváltott főtitkárt nem engedték szabadon. Saját pártja tartotta ellenőrzés alatt, miközben Fóris levelekben és memorandumokban kérte ügyének kivizsgálását és azt, hogy ismét dolgozhasson a kommunista mozgalomban. Még akkor sem szakított politikai meggyőződésével, amikor egykori társai foglyává vált. Ellenfelei közben azt állították róla, hogy együttműködött a román politikai rendőrséggel, a Siguranțával. Ez a vád lett későbbi likvidálásának egyik legfontosabb igazolása, ám az 1960-as években végzett pártvizsgálat nem talált megfelelő bizonyítékot alátámasztására.

1946-ban a probléma végül már nem úgy merült fel, visszatérhet-e Fóris a pártba. A vezetésben arról kezdtek beszélni, mit tegyenek vele. Teohari Georgescu évekkel későbbi vallomása szerint Gheorghiu-Dejtől kérdezte meg, „megszüntessék-e” a régóta fogva tartott volt főtitkárt. Georgescu azt állította, Dej beleegyezett, majd Ana Pauker és Vasile Luca is jóváhagyta a tervet. A vallomás politikailag terhelt körülmények között született, ezért nem tekinthető minden részletében vitathatatlan bizonyítéknak, de Gheorghiu-Dej felelősségét több adat is erősen valószínűsíti.

A gyilkosság közvetlen végrehajtásában Gheorghe Pintilie és emberei vettek részt. Fórist az Aleea Alexandru 23. szám alatti bukaresti épületben tompa vaseszközzel ölték meg, holttestét pedig elrejtették. Pintilie néhány évvel később a kommunista Románia új állambiztonságának, a Securitaténak az első főigazgatója lett. A személyi folytonosság sokat elárul arról, miként alakult át az illegalista párt belső erőszaka állami elnyomó rendszerré.

Fóris családját sem kímélte a történet. Édesanyját, Kocsis Annát, aki kitartóan kereste fiát, titokban Nagyvárad környékére vitték és elszigetelték. Halálának részletei máig vitatottak, de holttestét eltüntették. Fóris élettársát, Victoria Sârbut később letartóztatták, és a Pătrășcanu-perben nyolcévi kényszermunkára ítélték. Remus Kofflert, Fóris egykori közeli munkatársát 1954-ben kivégezték.

A történet 1967–1968-ban került ismét elő, amikor Nicolae Ceaușescu a Gheorghiu-Dej-korszak egyes törvénytelenségeinek feltárását saját hatalmának megszilárdítására is felhasználta. Pintiliét kihallgatták, keresték Fóris maradványait, és a párt végül rehabilitálta korábbi főtitkárát. Az igazságtétel azonban korlátozott maradt: a gyilkosság végrehajtóit nem állították rendes bíróság elé.

A Történelmi nyomozó új kötete nem próbál Fórisból utólag demokratikus hőst teremteni. Meggyőződéses kommunista volt, a Komintern rendszerének része, és maga is elfogadta azt a politikai kultúrát, amelyben a párt érdeke minden más szempont fölé kerülhetett. Éppen ettől válik sorsa különösen tanulságossá. Egy olyan rendszer építője lett annak áldozata, amelynek működését hosszú időn át maga is természetesnek tekintette.

A könyv azt választja szét, amit nyolcvan év után bizonyosan tudunk, amit erősen valószínűsíthetünk, és amit továbbra sem támaszt alá elegendő bizonyíték. Ki ölte meg Fóris Istvánt? Kik döntöttek a haláláról? Tudott-e róla Moszkva? Miért kellett eltűnnie az édesanyjának is? És mit árul el mindez arról a politikai rendszerről, amely néhány évvel később egész Romániát uralma alá vonta?