A rakéta, amely alig emelkedett fel

1926. március 16-án egy szokatlan szerkezet emelkedett a levegőbe a Massachusetts állambeli Auburn egyik farmján. A repülés alig tartott néhány másodpercig, a rakéta mindössze bő 12 méter magasra jutott, majd a közeli hómezőn ért földet. Robert H. Goddard kísérlete kívülről nézve szerény eredmény volt. Tudomány- és technikatörténeti jelentősége azonban óriási: ez volt az első sikeres folyékony hajtóanyagú rakétaindítás.

A rakéta, amely alig emelkedett fel – Robert Goddard és az űrkorszak születése annak a kutatónak a történetét meséli el, aki évtizedekkel az első műhold és az első Hold-utazás előtt komolyan vette azt a gondolatot, hogy rakétákkal egyszer el lehet jutni a világűrbe. Goddard számára a rakéta nem fantasztikus irodalmi kellék volt, hanem mérnöki feladat. Számolt, tervezett, kísérletezett, motorokat épített, üzemanyagokat próbált ki, és újra meg újra szembesült azzal, hogy kortársai közül sokan túl merésznek vagy egyenesen nevetségesnek tartották elképzeléseit.

A kötet bemutatja Goddard gyerekkorát, első tudományos érdeklődését, Clark Egyetemen végzett munkáját, korai szilárd hajtóanyagú rakétakísérleteit és azt az utat, amely végül a folyékony hajtóanyagú rakéta megszületéséhez vezetett. Külön fejezet foglalkozik azzal a konfliktussal is, amely Goddard és az amerikai sajtó között alakult ki, miután a Hold eléréséről írt. Az újságok egy része gúny tárgyává tette, ő pedig ettől kezdve még zárkózottabban kezelte kutatásait.

A történet azonban nem áll meg 1926-nál. Goddard egyre nagyobb rakétákat épített, giroszkópos stabilizálással, irányítórendszerekkel és továbbfejlesztett hajtóművekkel kísérletezett. Charles Lindbergh közvetítésével a Guggenheim család támogatásához jutott, majd az új-mexikói Roswell térségében folytathatta munkáját. A sivatagban végzett próbák során olyan műszaki kérdéseket vizsgált, amelyek később a modern rakétatervezés alapvető problémáivá váltak.

A könyv részletesen foglalkozik a rakétatechnika másik nagy fejlődési vonalával is. Németországban Hermann Oberth gondolatai és Wernher von Braun munkája nyomán olyan program bontakozott ki, amely végül a V–2 ballisztikus rakétához vezetett. A V–2 technikai áttörés volt, de történetét nem lehet elválasztani a náci diktatúrától, a háborútól és a kényszermunkától. A kötet ezért a rakétatechnika fejlődését nem diadalmenetként, hanem tudományos, politikai és erkölcsi ellentmondásokkal teli folyamatként mutatja be.

A második világháború után a német rakétaprogram tudása az Egyesült Államok és a Szovjetunió kezébe került. Megkezdődött a hidegháborús rakétaverseny, amelyben a katonai fegyverkezés és az űrkutatás szorosan összekapcsolódott. A Szputnyik, Jurij Gagarin repülése, az amerikai Mercury-, Gemini- és Apollo-program, majd a Saturn V létrejötte mind abból a technikai hagyományból nőtt ki, amelynek egyik legkorábbi úttörője Goddard volt.

A kötet ugyanakkor óvatosan kezeli Goddard történelmi szerepét. Nem állítja, hogy a V–2 vagy a Saturn V közvetlenül az ő konstrukcióinak másolata lett volna. Goddard titkolózása miatt közvetlen műszaki hatása sokáig korlátozott maradt. Jelentősége inkább abban állt, hogy kísérletekkel bizonyította: a folyékony hajtóanyagú rakéta működőképes, irányítható és továbbfejleszthető technológia.

A történet egészen napjainkig vezet. Az újrafelhasználható hordozórakéták, a kereskedelmi űrrepülés, a SpaceX és más magánvállalatok megjelenése azt mutatja, hogy a rakétatechnika fejlődése új korszakba lépett. A mai rakéták mérete, teljesítménye és számítógépes irányítása összehasonlíthatatlan Goddard első szerkezeteivel, de ugyanazokat az alapvető fizikai elveket használják.

A könyv egyszerre életrajz, technikatörténet és az űrkorszak előtörténete. Egy magányos amerikai kutató pályáján keresztül mutatja meg, hogyan lesz egy merész elképzelésből mérnöki probléma, a mérnöki problémából működő technológia, majd a technológiából világtörténelmet alakító erő.