Szuez és Budapest, 1956

1956 októberének végén két, egymástól több ezer kilométerre fekvő országban olyan események kezdődtek, amelyek néhány nap alatt átrendezték a nagyhatalmak viszonyát. Budapesten kitört a forradalom a szovjet uralom ellen, a Sínai-félszigeten pedig Izrael megtámadta Egyiptomot. Néhány nappal később Nagy-Britannia és Franciaország is belépett a háborúba. Washingtonnak és Moszkvának egyszerre kellett reagálnia két válságra, amelyek külön úton indultak el, de hamarosan összekapcsolódtak az ENSZ-ben, a diplomáciában és a nagyhatalmi döntésekben.

A könyv azt vizsgálja, miként került egymás mellé Budapest és Szuez 1956 őszén, és mi igaz azokból a későbbi állításokból, amelyek szerint a Nyugat a közel-keleti válság miatt hagyta magára Magyarországot. A fennmaradt amerikai, brit, szovjet, magyar és ENSZ-dokumentumok nem támasztják alá, hogy Washington és Moszkva valamiféle alku keretében „elcserélte” volna Magyarországot Szuezért. A két válság mégis erősen hatott egymásra: a brit–francia támadás meggyengítette a Nyugat erkölcsi helyzetét éppen akkor, amikor a szovjet beavatkozást kellett volna a lehető leghitelesebben elítélnie.

A történet jóval 1956 előtt kezdődik. A kötet végigköveti a Szuezi-csatorna megszületését, Egyiptom brit megszállását, a nacionalizmus felemelkedését, Nasszer hatalomra jutását és azt a folyamatot, amelynek végén az egyiptomi elnök 1956. július 26-án államosította a csatornatársaságot. Bemutatja, miért tekintette Anthony Eden brit miniszterelnök Nasszert nem egyszerű tárgyalópartnernek, hanem a brit közel-keleti pozíciókat fenyegető veszélynek, és miért volt Franciaország még elszántabb az egyiptomi vezető meggyengítésében.

Külön fejezetek foglalkoznak Izrael biztonsági számításaival, az 1955-ös csehszlovák–egyiptomi fegyverüzlettel, az algériai háború hatásával, valamint a sèvres-i titkos megállapodással. Nagy-Britannia, Franciaország és Izrael képviselői már 1956. október 22-én tárgyalni kezdtek a közös akcióról, egy nappal a magyar forradalom kitörése előtt. A könyv ezért elválasztja egymástól a két válság eredetét, miközben részletesen bemutatja azt a pillanatot, amikor október utolsó napjaiban történetük mégis összefonódott.

A szuezi háború egyik legnagyobb paradoxona, hogy a csatatéren Nagy-Britannia, Franciaország és Izrael katonai fölénybe került, politikailag mégis vereséget szenvedett. Port-Szaíd elfoglalása nem menthette meg a hadjáratot. Az Egyesült Államok elutasította szövetségesei akcióját, az ENSZ tűzszünetet követelt, a font sterlingre súlyos nyomás nehezedett, a Szovjetunió pedig fenyegető üzeneteket küldött Londonnak és Párizsnak. A brit és francia csapatoknak végül ki kellett vonulniuk, Nasszer hatalmon maradt, a Szuezi-csatorna pedig egyiptomi kézen maradt.

Magyarországon ugyanezekben a napokban ellenkező folyamat zajlott. Október végén még úgy tűnhetett, hogy Moszkva elfogadja a politikai kompromisszumot, október 31-én azonban a szovjet vezetés a fegyveres beavatkozás mellett döntött. A könyv részletesen elemzi Hruscsov és a szovjet pártvezetés mérlegelését, valamint azt is, milyen szerepet játszott gondolkodásukban a szuezi válság. Szuez számított, de nem önmagában okozta a november 4-i támadást. A kommunista rendszer szétesése, Magyarország esetleges kiválása a szovjet blokkból és Moszkva nagyhatalmi tekintélyének megőrzése ennél mélyebb okokat jelentett.

A két válság az ENSZ történetében is különleges helyet foglal el. Szuez nyomán megszületett az első fegyveres ENSZ-békefenntartó erő. Magyarország esetében viszont ugyanaz a világszervezet képtelen volt kikényszeríteni a szovjet csapatok kivonását. A különbség megmutatta a nemzetközi jog és a nagyhatalmi politika közötti határt: ott működhetett a békefenntartás, ahol a nagyhatalmak végül elfogadták, Magyarországon viszont ehhez közvetlen szovjet–nyugati katonai konfliktust kellett volna vállalni.

A Szuez és Budapest, 1956 egyszerre közel-keleti történet, hidegháborús nagyhatalmi elemzés és a magyar forradalom nemzetközi hátterének vizsgálata. Megmutatja, hogyan veszítette el Nagy-Britannia és Franciaország korábbi birodalmi mozgásterének jelentős részét, miként emelkedett fel Nasszer, hogyan nőtt meg az Egyesült Államok közel-keleti szerepe, és miért tudta a Szovjetunió még több mint három évtizedig fenntartani kelet-európai érdekszféráját. 1956-ban Budapest és Szuez két egészen különböző módon ugyanazt bizonyította: a régi birodalmi rend már bomlott, az új azonban még korántsem jelentett valódi szabadságot a kisebb államok számára.