A kettészakadt irodalom

1927 tavaszán különös vita bontakozott ki a magyar irodalmi életben. Berzeviczy Albert, a Magyar Tudományos Akadémia és a Kisfaludy Társaság tekintélyes alakja a magyar irodalom megosztottságáról beszélt, és újra elővette Ady Endre örökségének kérdését. Babits Mihály a Nyugatban válaszolt neki. Esszéjének címe – A kettészakadt irodalom – hamarosan jóval többet jelentett egyetlen vitacikknél: egy egész korszak kulturális állapotának megnevezésévé vált.

De mikor szakadt ketté a magyar irodalom? Valóban két tábor állt egymással szemben? És miért maradt Ady még évekkel halála után is az egyik legfontosabb választóvonal?

A kötet a dualizmus utolsó évtizedeitől követi végig azt a folyamatot, amelynek során a magyar irodalmi nyilvánosság fokozatosan különálló világokra bomlott. A Magyar Tudományos Akadémia, a Kisfaludy Társaság és a hagyományos irodalmi intézmények mellett megjelent a nagyvárosi sajtó, az új kiadói világ és 1908-ban a Nyugat. Az új nemzedék – Ady, Babits, Kosztolányi, Juhász Gyula, Móricz és társaik – nem egyszerűen új formákat hozott. Azt is megkérdőjelezte, hogy ki jogosult eldönteni, mi tartozik a nemzeti irodalomhoz.

Az első világháború, az 1918–1919-es forradalmak és Trianon új jelentést adott a korábbi irodalmi konfliktusoknak. Ady verseit már nem csupán költészetként olvasták: ellenfelei a történelmi Magyarország felbomlásának egyik szellemi előzményét látták bennük, hívei pedig annak bizonyítékát, hogy a költő korábban felismerte az ország válságát. A kérdés egyre kevésbé az volt, nagy költő-e Ady, és egyre inkább az, milyen helyet kaphat a magyar nemzeti kánonban.

A könyv részletesen bemutatja az 1927-es év nagy vitáit. Berzeviczy Albert közeledést sürgetett a különálló irodalmi világok között, miközben Ady politikai és erkölcsi szemléletét továbbra is súlyosan bírálta. Babits válasza azt mutatta meg, hogy valódi megegyezés csak akkor lehetséges, ha egyik oldal sem követeli a másiktól múltja és értékei megtagadását. Juhász Gyula az irodalom egységét kereste, Makkai Sándor református püspök pedig Magyar fa sorsa című könyvében olyan Ady-képet fogalmazott meg, amely egyszerre próbálta megőrizni a keresztény, nemzeti és kritikai szempontokat.

A történet azonban nem maradt Budapest határain belül. Erdély saját irodalmi központokat, folyóiratokat és értelmezési hagyományokat alakított ki. Felmerült, hogy az anyaországi és az erdélyi magyar irodalom között is szakadás keletkezik-e. A könyv megmutatja, hogy a valóság jóval összetettebb volt annál, mint amit a két tábor képe sugallt: lehetett valaki konzervatív és Ady-párti, vallásos és modern, erdélyi és egyetemes magyar szemléletű egyszerre.

A harmincas évekre a Nyugat egykori újítói maguk is a magyar irodalmi hagyomány részévé váltak. Márai Sándor már úgy tekintett vissza a Kisfaludy Társaság és a „másik magyar irodalom” közötti szakadékra, hogy közben egy pártatlanabb, az egész irodalmat befogadó intézményi világ lehetőségét kereste.

A kettészakadt irodalom nem mai vitákat vetít vissza a múltba. Korabeli újságok, folyóiratok, vitacikkek és későbbi kutatások alapján rekonstruálja, hogyan alakult ki az a kulturális konfliktus, amelyben az irodalmi érték, a politika, a vallás, a nemzeti hagyomány és az intézményi hatalom egymással összefonódott.

A történet végére kiderül: a magyar irodalom nem azért volt kettészakadt, mert két egymástól teljesen idegen kultúra létezett. Éppen azért folyt ilyen heves küzdelem, mert minden szereplő ugyanazért az örökségért, ugyanannak a magyar irodalomnak az értelmezéséért vitatkozott.