Tollal a vihar ellen

1932. május 10-én Carl von Ossietzky megérkezett a Berlin-Tegel börtön kapujához. A Weltbühne szerkesztőjét azért ítélték tizennyolc hónap szabadságvesztésre, mert lapja leleplezte a Reichswehr versailles-i tilalmakat megkerülő titkos fegyverkezését. Elmenekülhetett volna, mégis maradt. Úgy vélte, annak az újságírónak, aki saját országa közállapotait bírálja, vállalnia kell a következményeket is. Kevesebb mint egy évvel később ismét fogoly lett, de akkor már nem egy köztársaság bírósági ítélete alapján: a nemzetiszocialista diktatúra vitte koncentrációs táborba.

A két letartóztatás közötti különbségben sűrűsödik össze a weimari Németország története. 1918 őszén eltörölték a császárság cenzúráját, az 1919-es alkotmány széles vélemény- és sajtószabadságot biztosított, Berlin pedig rövid idő alatt Európa egyik legizgalmasabb kulturális fővárosává vált. Újságok, kabarék, színházak, filmek, fényképes magazinok és politikai folyóiratok versengtek a közönség figyelméért. A szabadság azonban kezdettől korlátok között működött, miközben a régi állam számos intézménye, a hadsereg, az igazságszolgáltatás és a hivatalnoki kar jelentős része változatlanul tovább élt.

A könyv ennek a tizenöt évnek a történetét követi négy különleges alkotó életén keresztül. Kurt Tucholsky szatírával, gúnyversekkel és politikai publicisztikával támadta a militarizmust, a bírói elfogultságot és a nacionalizmust. Négy álnéven írt, mintha egyetlen hang nem lett volna elég mindahhoz, amit Németországról el akart mondani. Joseph Roth Berlin utcáit, az infláció veszteseit és a háború után otthontalanná vált embereket figyelte, majd egyre inkább az eltűnt Habsburg Monarchiában kereste azt a soknemzetiségű Európát, amelyet a nacionalizmus fokozatosan szétrombolt.

Bertolt Brecht a színházat és a filmet tette társadalmi kísérleti térré. A Koldusopera közönségsikere után a Mahagonny már politikai botrányokat váltott ki, a Kuhle Wampe pedig közvetlenül összeütközésbe került az állami filmcenzúrával. Carl von Ossietzky számára mindeközben az újságírás lett politikai és erkölcsi kötelesség. A Weltbühne kis példányszámú vörös füzete olyan ügyeket vitt a nyilvánosság elé, amelyekről a nagy sajtó gyakran óvatosabban beszélt: politikai gyilkosságokat, a hadsereg titkos terveit, a jobboldali erőszakot és a köztársaság intézményeinek gyengeségét.

A korszak történetéhez hozzátartoznak a sajtóbirodalmak is. Az Ullstein és Mosse modern nagyvárosi lapjai mellett Alfred Hugenberg olyan médiarendszert épített, amely újságokat, hírszolgálatokat és végül az UFA filmvállalatot is összekapcsolta politikai céljaival. A nyilvánosság ekkor már nem pusztán arról szólt, ki mit ír: egyre fontosabb lett az is, ki ellenőrzi a hírek, a pénz, a terjesztés és a képek útját.

A könyv végigköveti, hogyan változtak meg a szabadság határai. Előbb a „szenny- és ponyvairodalom” elleni törvény jelent meg, majd újságírókat ítéltek el katonai titkok közléséért. A Nyugaton a helyzet változatlan filmváltozatának berlini vetítéseit a nemzetiszocialisták szervezetten zavarták meg, végül pedig a hatóság magát a filmet tiltotta be. A politikai erőszak így fokozatosan megtanulta, hogy megfelelő nyomással az államot is rá lehet venni egy kulturális mű eltávolítására.

1930 után a gazdasági válság, a szükségrendeletek, az elnöki kabinetek és az utcai erőszak gyorsították fel a folyamatot. A demokratikus baloldal és a kommunisták közötti ellenségeskedés, a polgári pártok gyengülése és a hagyományos konzervatív elit téves számítása együtt teremtette meg azt a helyzetet, amelyben Hitler 1933. január 30-án kancellár lehetett. Hat hét múlva a köztársaság alapvető szabadságjogainak jelentős részét már felfüggesztették.

Joseph Roth január 30-án elhagyta Németországot. Brecht a Reichstag felgyújtását követő napon menekült el. Heinrich Mann Franciaországba távozott. Ossietzkyt letartóztatták, Tucholsky pedig Svédországban egyre mélyebb hallgatásba vonult. Néhány hónappal később Berlinben már az ő könyveiket égették.

A Tollal a vihar ellen nem a náci diktatúra újabb általános története. Azt vizsgálja, mi történik előtte: miként veszít el egy demokrácia egy virágzó kulturális nyilvánosságot akkor, amikor az intézmények még sokáig működnek, törvények születnek, bíróságok ítélkeznek, választásokat tartanak, és a legtöbb kortárs számára egyáltalán nem tűnik elkerülhetetlennek a vég.

A weimari tapasztalat egyik legfontosabb tanulsága éppen az, hogy a szabadság eltűnése ritkán egyetlen pillanat műve. Előbb kivételek jelennek meg, majd egyre több területen válik természetessé a korlátozás, az intézmények alkalmazkodnak, a fenyegetés pedig fokozatosan a mindennapi működés részévé válik. Amikor már világossá válik, mi veszett el, sokszor az is kiderül, hogy visszaszerezni jóval nehezebb, mint korábban megvédeni lett volna.