Sikítás a Palota téren

1989. Bukarestben néhány óra alatt tízezreket vezényeltek a Központi Bizottság előtti Palota térre, transzparensekkel, portrékkal és előre kijelölt jelszavakkal. A televízió élőben közvetítette volna a diktatúra erejét bizonyító látványosságot. Aztán néhány perccel fél egy után valami történt. Ceaușescu beszéde váratlanul megszakadt. A tömegből kiáltások, füttyök, sikolyok és különös zúgás hallatszott, emberek kezdtek mozogni, majd menekülni. A kamera még megmutatta a román vezető döbbent arcát, mielőtt megszakították az élő közvetítést. Ceaușescu csak annyit tudott mondani: „Alo! Alo!” Néhány perccel később folytatta beszédét, béremelést és szociális intézkedéseket jelentett be, de a politikai rituálé már széthullott. A téren eldobott zászlók és Ceaușescu-portrék maradtak. A Sikítás a Palota téren ennek a néhány percnek a történetéből indul ki. Mi idézte elő a pánikot? Petárda robbant? Könnygázgránátot vetettek be? A biztonsági erők próbáltak feloszlatni egy kisebb tiltakozó csoportot? Meghibásodott a hangosítás? Vagy valóban alkalmaztak olyan különleges katonai hangtechnikát, amelyről egy román tiszt évtizedekkel később vallomást tett? A fennmaradt dokumentumok nem adnak egyetlen biztos választ. Egyes szemtanúk robbanást, mások repülőgépek vagy harckocsik közeledésére emlékeztető zajt hallottak. Daniel Păcuraru munkás azt idézte fel, hogy körülötte azt kiabálták: „Jönnek a tankok!”, és ettől a tömeg futni kezdett. Más források könnygáz használatára utalnak. Ionel Dumitrescu mérnök ezredes 2017-ben azt állította, hogy a hadsereg pszichológiai hadviseléssel foglalkozó egységének különleges járművei is jelen voltak, és az egyikből pánikkeltő hangot sugároztak. Az állításhoz azonban nem maradt fenn olyan dokumentáció, amely lezárná a vitát. A könyv ezért nem erőltet egy látványos megfejtést. Fontosabb kérdést tesz fel: miért válhatott egy durranás, egy kiáltás vagy egy ismeretlen zaj végzetessé egy olyan rendszer számára, amely néhány perccel korábban még sérthetetlennek látszott? A válaszhoz vissza kell lépni Temesvárhoz, a nyolcvanas évek román hétköznapjaihoz és Kelet-Európa 1989-es átalakulásához. Az élelmiszerhiány, a fűtetlen lakások, az energia-korlátozások és a Securitate által fenntartott félelem mögött egyre nagyobb szakadék nyílt a hivatalos propaganda és a társadalom valódi tapasztalata között. Lengyelországban, Magyarországon, az NDK-ban és Csehszlovákiában közben sorra omlottak össze a kommunista rendszerek. Temesváron pedig december közepén Tőkés László kilakoltatási ügyéből néhány nap alatt románokat és magyarokat egyaránt megmozgató rendszerellenes felkelés lett. December 21-én Bukarestben először vált országosan láthatóvá, hogy az engedelmesség nem automatikus. A diktatúra nagygyűléseinek lényege az volt, hogy mindenki ismerte a szerepét: a vezető beszélt, a tömeg tapsolt, az állami televízió pedig megmutatta az egységet. Amikor a tömeg egyszer csak másképpen kezdett viselkedni, Ceaușescu nemcsak a teret veszítette el, hanem a rendszer egyik alapvető illúzióját is: azt, hogy mindenki azért engedelmeskedik, mert mindenki más is engedelmeskedik. Aznap délután az Egyetem tér környékén már nyíltan követelték Ceaușescu távozását. Éjszaka a fegyveres erők vérbe fojtották a tiltakozást, másnap reggel azonban munkások tízezrei indultak saját elhatározásukból a belváros felé. A hadsereg fegyelme megbomlott, Vasile Milea honvédelmi miniszter meghalt, a katonák egyre több helyen fraternizáltak a tüntetőkkel. December 22-én dél körül Ceaușescu helikopterrel menekült el a Központi Bizottság tetejéről. A diktátor bukásával azonban nem ért véget a vérontás. A következő napokban megkezdődött az állítólagos „terroristák” elleni harc. Katonai egységek lőttek egymásra, téves riasztások és félreértések követték egymást, és Ceaușescu távozása után többen haltak meg, mint előtte. Az egységes, központilag irányított „terrorista hadsereg” létezését később sem sikerült egyértelműen bizonyítani. December 25-én Nicolae és Elena Ceaușescut rövid katonai per után kivégezték Târgoviștén. A gyors eljárás lezárta életüket, de számos kérdést nyitva hagyott a forradalomról. A következő évtizedekben egymással versengő történetek születtek spontán népfelkelésről, államcsínyről, külföldi beavatkozásról és titkosszolgálati műveletekről. A könyv egyik fő állítása éppen az, hogy ezek közül nem feltétlenül kell egyetlen mindent megmagyarázó történetet választani. Lehetett spontán tömegmozgalom, miközben hatalmi csoportok kihasználták a rendszer összeomlását. Lehettek valódi fegyveres támadások, miközben sok halálesetet baráti tűz és pánik okozott. És elképzelhető, hogy a Palota téren valóban történt valamilyen tudatos provokáció, anélkül hogy ez magyarázná az egész forradalmat. A sikítás történelmi jelentőségét végül nem feltétlenül az adja, hogy pontosan mi okozta. Hanem az, amit megmutatott. Néhány másodpercre mindenki láthatta, hogy Ceaușescu nem ura a helyzetnek, a tömeg pedig képes eltérni az előírt szereptől. Egy nappal később már a hadsereg sem követte a régi forgatókönyvet. A diktatúra nem azért omlott össze, mert valaki sikított a téren. A sikítás csak hallhatóvá tette, hogy a rendszer már korábban megrepedt.