Az ember, aki rakétát épített a káposztaföldön

1926. március 16-án Robert H. Goddard egy Massachusetts állambeli mezőn felbocsátotta a világ első sikeres folyékony hajtóanyagú rakétáját. A szerkezet alig néhány másodpercig repült, mindössze néhány tíz métert tett meg, mégis történelmi határvonalat jelentett. Ettől a pillanattól kezdve a rakéta többé nem csak fantasztikus irodalmi ötlet, katonai játék vagy látványosság volt, hanem működő technológia.

A könyv Robert Goddard életének történetén keresztül mutatja be az űrkorszak megszületését. Goddard gyerekkorától különös érdeklődéssel fordult az égbolt, a fizika és a távoli világok felé. Jules Verne és H. G. Wells könyvei ugyanúgy hatottak rá, mint a kor tudományos felfedezései. Fiatalon már azon gondolkodott, hogyan lehetne egy szerkezetet olyan magasra juttatni, ahol a hagyományos repülőgépek már nem működnek, sőt végül akár a Föld légkörét is el lehetne hagyni.

Az út azonban hosszú és gyakran megalázó volt. Amikor Goddard arról írt, hogy rakétával egyszer akár a Holdra is el lehetne jutni, az amerikai sajtó jelentős része gúnyolódással válaszolt. A New York Times például kétségbe vonta, hogy a rakéta vákuumban működhet. Goddard ennek ellenére folytatta kísérleteit. Fejlesztette a folyékony hajtású motorokat, a turbószivattyús rendszerek előfutárait, a stabilizálást, a többfokozatú rakéta elvét és számos más olyan megoldást, amely később a modern rakétatechnika részévé vált.

A könyv ugyanakkor nem hősi legendát épít. Goddard jelentősége nem abban állt, hogy minden későbbi rakéta közvetlenül az ő terveiből született. A német, szovjet és amerikai rakétaprogramok saját mérnöki hagyományokból fejlődtek ki. Goddard valódi történelmi szerepe abban volt, hogy a folyékony hajtású rakéta működőképességét kísérletileg bizonyította, és tudományos hitelt adott annak a gondolatnak, hogy a rakéta egyszer elhagyhatja a Földet.

A történet innen vezet tovább a második világháborúig. Németországban Wernher von Braun és társai létrehozták a V–2 rakétát, amely technikai mérföldkő és egyben pusztító fegyver volt. A program sötét oldalához hozzátartozott a kényszermunka, a koncentrációs táborok foglyainak kizsákmányolása és több ezer civil halála. A könyv ezért a rakétatechnikát nem csupán mérnöki sikertörténetként, hanem erkölcsi dilemmákkal terhelt technológiai fejlődésként mutatja be.

A háború után ugyanazok az ismeretek az Egyesült Államok és a Szovjetunió közötti verseny részévé váltak. A rakéta egyszerre lett interkontinentális fegyver, tudományos eszköz és az űrkutatás hordozója. A Szputnyik fellövése, Jurij Gagarin repülése és az Apollo-program mind annak a technikai forradalomnak a részei voltak, amelyhez Goddard korai kísérletei is hozzájárultak.

A könyv részletesen bemutatja a Saturn V megszületését és az Apollo–11 küldetését is. Amikor Neil Armstrong és Buzz Aldrin 1969-ben a Hold felszínére lépett, valóra vált az az elképzelés, amelyet Goddard évtizedekkel korábban még tudományos fantáziaként fogalmazott meg. A New York Times ekkor jelképesen visszavonta korábbi gúnyos álláspontját.

A történet azonban nem ér véget a Holdon. A rakéták segítségével műholdak kerültek pályára, megszületett a globális távközlés, a GPS, a meteorológiai megfigyelés és a modern Föld-megfigyelés. A technológia katonai és civil alkalmazása egyre szorosabban összefonódott. A 21. század új korszakot nyitott az újrahasználható rakétákkal, a magánűripar megjelenésével és a SpaceX látványos fejlesztéseivel.

Az ember, aki rakétát épített a káposztaföldön így egyszerre életrajz, technikatörténet és az űrkorszak története. Egy ember makacs kíváncsiságából indul, majd eljut a globális rakétaprogramokig, a Holdra szállásig és a mai űriparig. A központi kérdés végig ugyanaz marad: hogyan lesz egy szinte nevetségesnek tűnő ötletből olyan technológia, amely végül megváltoztatja az egész civilizációt?