A pusztai farkas

1927 nyarán Hermann Hesse betöltötte ötvenedik életévét. Néhány héttel korábban jelent meg A pusztai farkas, amelynek hőse, Harry Haller ugyancsak az ötvenhez közeledik, magányosan él, Goethét és Mozartot olvas és hallgat, idegennek érzi saját korát, miközben egyre kevésbé biztos abban, hogy akarja-e folytatni életét. A két élettörténet közötti párhuzam feltűnő, Harry Haller mégsem egyszerűen Hesse önarcképe. A regény mögött egy ember személyes válsága és egy egész európai nemzedék történelmi tapasztalata áll.

Ez a könyv innen indul, majd visszatér Hesse gyermekkorához. A pietista misszionáriuscsalád, Calw, a maulbronni iskolai válság, a kamaszkori öngyilkossági kísérlet és a makacs elhatározás, hogy „költő lesz, vagy semmi”, már előrevetíti későbbi életének visszatérő konfliktusát. Hesse egész életében otthont keresett, majd menekülni kezdett abból, amit otthonként felépített. Vágyott családra és közelségre, közben olyan erős igénye volt a magányra és alkotói szabadságra, hogy egyik életformában sem tudott tartósan megnyugodni.

Az első világháború újabb törést hozott. Hesse közelről tapasztalta meg, hogyan állt a háborús nacionalizmus szolgálatába az európai értelmiség egy része. A Goethe, Beethoven és Mozart örökösének tekintett művelt Európa néhány hónap alatt ipari méretű öldöklésbe kezdett. Ettől kezdve Hesse számára a műveltség már nem jelentett automatikusan erkölcsi biztosítékot.

1916-ban saját élete is válságba jutott. Családi gondok, apja halála és a háború terhei közepette pszichoterápiás kezelésbe kezdett Josef Bernhard Langnál, Carl Gustav Jung körének egyik orvosánál. A pszichoanalízis új nyelvet adott számára ahhoz, hogy önmagát ne egységes személyiségként, hanem egymással vitázó vágyak, szerepek és lehetőségek összességeként lássa. Ebből a tapasztalatból vezetett az út a Demianon és a Sziddhárthán át A pusztai farkasig.

Montagnolában Hesse új életet kezdett, festett, írt, közben azonban első családja szétesett, majd Ruth Wengerrel kötött második házassága is válságba került. Az ötvenhez közeledő író Zürichben olyan világba merészkedett, amely korábban idegen volt számára: táncolni tanult, bárokba járt, jazzt hallgatott, fiatalabb emberek társaságát kereste. Ezekből az élményekből születtek meg Hermine, Maria és Pablo, valamint Harry Haller útja a Mágikus Színházig.

A könyv külön figyelmet fordít A pusztai farkas egyik legfontosabb félreértésére. Harry Haller azt hiszi, két lény lakik benne: a művelt ember és a társadalmat elutasító farkas. Hesse regénye azonban éppen ezt a kettősséget bontja le. Az ember nem kettő, hanem sok: emlékek, vágyak, szerepek, ösztönök és egymással össze nem mindig egyeztethető lehetőségek sokasága. Haller tragédiájának egyik oka, hogy saját magáról túlságosan szűk történetet alkotott.

A pusztai farkas első élete 1927-ben kezdődött, a második azonban csak évtizedekkel később. Az 1960-as évek amerikai fiataljai újra felfedezték Hessét. A Demian, a Sziddhártha és A pusztai farkas az ellenkultúra alapolvasmányaivá váltak. Egy rockegyüttes a Steppenwolf nevet választotta, a „Born to Be Wild” pedig olyan közönséghez is elvitte a nevet, amely talán soha nem olvasta a regényt. Különös fordulat volt: Hesse könyve részben arról szól, hogy a „pusztai farkas” csak korlátozó önkép, miközben a farkasból éppen a szabadság és a lázadás kulturális jelképe lett.

Száz évvel a regény megjelenése után Harry Haller világa már történelmi múlt. Alapkérdései azonban ismerősek maradtak. Hogyan lehet együtt élni a magánnyal? Mi történik, amikor valaki már nem érti saját korának kulturális nyelvét? Lehetséges-e ötvenévesen más emberré válni, mint akinek addig gondoltuk magunkat? És mennyire válhat börtönné az a személyiség, amelyet hosszú évek alatt felépítettünk?

Hesse nem kínált kész receptet. Harry Haller a regény végén sem lesz bölcs ember, csupán felismeri, hogy még tanulnia kell. Talán ez magyarázza, miért tud A pusztai farkas száz év után is új olvasókat megszólítani.