A tavasz, amely nem ért véget

A horvát tavaszt ma könnyű Jugoszlávia felbomlásának előjátékaként szemlélni. 1971 szereplőinek többsége azonban még egészen másként gondolkodott. Savka Dabčević-Kučar, Miko Tripalo és a körülöttük kialakuló reformkommunista irányzat nem Horvátország elszakítását akarta, hanem egy decentralizáltabb, gazdaságilag ésszerűbb és politikailag nyitottabb Jugoszláviát. A mozgalom története éppen ezért jóval összetettebb annál, mint amit a későbbi nemzeti emlékezet gyakran megőrzött róla.

A második világháború után létrejött Jugoszlávia már az 1950-es évektől különleges helyet foglalt el a szocialista országok között. Tito szakítása Sztálinnal, a munkásönigazgatás bevezetése, a Nyugat felé való nyitás, a külföldi munkavállalás lehetősége és a fogyasztói társadalom fokozatos kialakulása olyan rendszert teremtett, amely lényegesen szabadabbnak és sikeresebbnek látszott a keleti blokk legtöbb államánál. A jólét azonban egyenlőtlenül oszlott meg, a fejlettebb Horvátországban és Szlovéniában pedig mind erősebben vetődött fel a kérdés, hogy a központi újraelosztás mennyiben fékezi saját fejlődésüket.

Horvátország számára különösen érzékeny ügy lett a turizmusból, a külkereskedelemből és a vendégmunkások hazautalásaiból származó deviza sorsa. A vita hamar túlnőtt a közgazdaság keretein. Ki rendelkezzen a Horvátországban megtermelt jövedelemmel? Milyen jogai legyenek a köztársaságoknak? Meddig terjedhet Belgrád hatalma egy olyan föderációban, amely hivatalosan éppen az önigazgatást és a decentralizációt hirdette?

Ehhez társult a nyelv kérdése. Az 1967-es deklaráció a horvát irodalmi nyelv önállóságának és egyenrangúságának elismerését követelte. A vita megmutatta, hogy a nemzeti kérdést a kommunista rendszer nem tudta egyszer s mindenkorra lezárni. A Matica hrvatska kulturális intézményből fokozatosan széles társadalmi fórummá alakult, saját sajtóval, helyi szervezetekkel és egyre határozottabb politikai állásfoglalásokkal. A horvát reformkommunisták eleinte úgy vélték, hogy a nyilvános vita éppen a nacionalizmus veszélyét csökkentheti. Később azonban egyre nehezebben tudták ellenőrizni az általuk megnyitott politikai teret.

1971-re a mozgalom az egyetemeket és részben a nagy ipari központokat is elérte. A könyv külön figyelmet szentel Sziszeknek, ahol jól látható, miként kapcsolódtak össze a helyi gazdasági konfliktusok, az önigazgatás problémái és a horvát politikai reform követelései. A zágrábi diákok ősszel már jóval radikálisabb célokat is megfogalmaztak, mint Savka és Tripalo. A reformvezetés abba a helyzetbe került, hogy egyszerre kellett volna képviselnie a horvát érdekeket és megfékeznie azokat, akik az általa elindított változásokat tovább akarták vinni.

Tito 1971 decemberében Karađorđevóban vetett véget a folyamatnak. Savka, Tripalo és társaik távoztak, a Matica hrvatskát felszámolták, diákvezetők és értelmiségiek kerültek börtönbe, a horvát közéletre pedig évekre rátelepedett az úgynevezett „horvát hallgatás”. A fordulat mégsem jelentett visszatérést a korábbi centralizmushoz. Alig több mint két évvel később az 1974-es jugoszláv alkotmány jelentősen megerősítette a köztársaságok jogait. A horvát tavasz vezetői elveszítették hatalmukat, követeléseik egy része azonban intézményesült.

Ez az ellentmondás vezet át a könyv második nagy történetéhez. A hetvenes évek Jugoszláviája jelentős jólétet teremtett, ám annak egy része külföldi hitelekre, folyamatos beruházásokra és egy nehezen áttekinthető gazdasági rendszerre épült. Tito 1980-as halála után mindinkább felszínre kerültek a korábban elfedett problémák: eladósodás, infláció, regionális különbségek, munkanélküliség és a köztársaságok közötti növekvő bizalmatlanság.

A horvát tavasz egykori szereplői és gondolatai ekkor új jelentést kaptak. Az a kérdés, amely 1971-ben még arról szólt, miként lehet nagyobb horvát önállóságot teremteni Jugoszlávián belül, húsz évvel később már az állam fennmaradásáról szólt. A reformkommunizmusból nem vezetett egyenes út a függetlenséghez, de a hetvenes évek vitái megteremtették azt a politikai nyelvet, amelyben 1990 után Horvátország jövőjéről beszélni lehetett.

A tavasz, amely nem ért véget ezért nemcsak egy 1971-es mozgalom története. Könyv a Tito-rendszer erejéről és gyengeségeiről, a szocialista jólét árairól, a nemzeti identitás és a föderalizmus konfliktusáról, valamint arról, miként válhatnak egy levert politikai mozgalom követelései évtizedekkel később egy új állam történelmi örökségének részévé.