A tanú, aki soha nem szólt
Háttérgyár füzetünkben most azzal foglalkozunk, hogy Sulyok Tamás ahhoz a Velencei Bizottsághoz fordult segítségért, amelynek ajánlásait a Fidesz tizenöt éven át figyelmen kívül hagyta. Szelektív amnézia. A füzet honlapunkról tölthető le PDF-ben.
Ingyenes letöltés
A PDF új lapon megnyitható, majd a böngésző PDF-olvasójából is elmenthető.
A kiadványról
únius 22-én Magyar Péter miniszterelnök bejelentette a „Tisztítótűz műveletet": a 17. alaptörvény-módosítást, amely kimondja, hogy hatályba lépésének napján „a hivatalban lévő köztársasági elnök megbízatása megszűnik." Sulyok Tamás tehát alkotmánymódosítással kerülne ki a Sándor-palotából. Emellett négy alkotmánybíró — köztük Polt Péter elnök — megbízatása szűnne meg a 70 éves korhatár visszaállításával, a Kúria és az OBH vezetőjét pedig a bírák visszahívhatják.
Sulyok Tamás az ultimátumot visszautasította. Az Alkotmánybírósághoz fordult — ahol beadványa hét bíró önkizárásával és a napirend levételével végződött —, és május 29. óta a Velencei Bizottságtól vár segítséget. A testület sürgős eljárásban vizsgálja az ügyet.
Ez a Füzet egy történeti paradoxon köré épül: Sulyok Tamás ahhoz a Velencei Bizottsághoz fordult, amelynek ajánlásait az általa képviselt rendszer tizenöt éven át következetesen figyelmen kívül hagyta. A 2011-es Alaptörvény, a bírói reform, a médiaszabályozás, a Stop Soros törvény, az LMBTQ-ellenes rendelkezések, a Szuverenitásvédelmi Hivatal — minden egyes ügyben a testület kritizált, és a kormány nem változtatott. Az Orbán-érában kialakult minta egyértelmű volt: a Velencei Bizottság tekintélyére akkor hivatkoztak, ha a szomszéd ártott a magyar kisebbségnek — Ukrajna, Szlovákia —, belső reformok terén azonban semmibe vették.
A Füzet részletesen vizsgálja Trócsányi László szerepét is: az egykori fideszes igazságügyi miniszter — akinek minisztersége alatt megindult a hetedik cikk szerinti uniós eljárás Magyarországgal szemben — a Velencei Bizottság jelenlegi magyar tagja, és ugyan formálisan kizárta magát a Sulyok-ügy tárgyalásából, jelenléte önmagában kényes kérdéseket vet fel a testület megítélése és az informális tudásátadás szempontjából.
A Magyar-kormány eljárása jogi szempontból következetes, de strukturális paradoxont hordoz: a jogállam helyreállítása alkotmánymódosítással — még ha a tartalmi cél üdvözlendő is — aggályos precedenst teremt. Amit az egyik kétharmad leépít, azt a következő kétharmad is felépítheti saját irányába. Ráadásul a Magyar-kormány egyszerre hivatkozik a Velencei Bizottságra mint a NER által lerombolt normák végső forrására — és söpri félre az eljárást, amelyet az elnök e testület előtt indított.
A Füzet következtetése: a Velencei Bizottság valószínűleg árnyalt véleményt ad, amelyből mindkét oldal kimazsolálja a maga számára kedvező mondatokat. Jogilag a testület nem állíthatja meg a 17. módosítást. Politikailag és narratívan azonban a vélemény mindkét oldal számára fegyver lesz.
A legmélyebb tanulság nem a jogi részletekben rejlik. A Sulyok-ügy azt mutatja meg, hogyan cserél gazdát — de nem tartalmat — a jogállami retorika: az alkotmányos intézmények tekintélyét nem az alapítja meg, hogy valaki beléjük bújik, ha bajban van. Azt az alapítja meg, hogy rendszeresen és bátran megszólalnak — akkor is, amikor még semmiféle bajuk nincs. Sulyok Tamás ezt nem tette.