A tenger, amely megmentette a Kiegyezést

A kiadványról

2026 nyarán Horvátország egész napos ünnepségekkel, hajós felvonulásokkal és történelmi konferenciákkal emlékezik a Vis-i tengeri csata 160. évfordulójára. 1866-ban a minden szempontból hátrányban lévő osztrák flotta Wilhelm von Tegetthoff ellentengernagy vezetésével megsemmisítő vereséget mért a fiatal Olasz Királyság hajóhadára: két olasz páncélos, a Palestro és a Re d'Italia elsüllyedt, utóbbi azután, hogy Tegetthoff zászlóshajója, az Erzherzog Ferdinand Max, egyenesen az oldalába fúrta magát. A győzelem megvédte Dalmáciát, Isztriát és a horvát tengerpartot az olasz terjeszkedéstől, a legénység többsége pedig horvát tengerészekből állt — ezért a csata a horvát nemzeti emlékezet egyik alapító pillanata. Magyarországon a csatáról szinte senki nem tud, pedig ugyanaz az 1866-os háború, amelynek ez az epizódja volt, egyenes úton vezetett a Kiegyezéshez.

Legújabb Háttérgyár-füzetünk ezt az elfeledett összefüggést tárja fel. Miközben Tegetthoff az Adrián diadalmaskodott, a birodalom fő hadszínterén, a csehországi Königgrätznél alig két és fél héttel korábban megsemmisítő vereséget szenvedett Poroszországtól. Ez a kettős sokk — az elveszített németországi vezető szerep és az olasz tartományok elvesztése — kényszerítette rá Ferenc Józsefet, hogy végre komolyan tárgyaljon Deák Ferenccel és Andrássy Gyulával. A Füzet részletesen végigköveti ezt az utat: Deák 1865-ös húsvéti cikkétől a bécsi udvar 1866 őszi nyitásán, Ferdinand von Beust kinevezésén, Andrássy 1867. februári miniszterelnöki kinevezésén át a májusi kiegyezési törvényekig és a júniusi koronázásig.
De a történet nem áll meg 1867-nél. A Kiegyezés egyik kevéssé ismert melléktermékeként Magyarország 1870-ben — a magyar–horvát kiegyezés nyomán — visszakapta Fiumét, egyetlen tengeri kikötőjét, amely 1848 óta osztrák–horvát igazgatás alatt állt. Ezzel megkezdődött az az ötven éves korszak, amikor az országnak Baross Gábor fejlesztései nyomán saját kereskedelmi flottája, hajógyára, olajfinomítója és tengeri kijárata volt — egészen 1918-ig, a Monarchia felbomlásáig. A Füzet bemutatja, hogyan függ össze mindez a Vis-i győzelemmel: ha Tegetthoff veszít, és az olasz flotta elfoglalja a szigetet, Olaszország sokkal erősebb pozícióból tárgyalhatott volna a békén — akár Dalmácia vagy a Kvarner-öböl egy részének megszerzését is követelhette volna, ötven évvel korábban, mint ahogy az végül 1918-ban megtörtént. Ez alapjaiban átrendezhette volna azt a földrajzi-politikai teret, amelyben a magyar–horvát kiegyezés és Fiume hazatérése egyáltalán végbemehetett.
Végül a Füzet a jelenbe hoz vissza egy meglepően aktuális szállal. 2026 elején a Barátság-vezeték ukrajnai szakaszának leállása miatt Magyarország hirtelen az Adrián áthaladó JANAF-vezeték kapacitásán vitatkozott Horvátországgal — a Fidesz-korszak alatt felhalmozódott bizalmatlanság és a korábban vitatott adriai alternatíva ekkor tört a felszínre, éles szóváltásokkal a magyar és a horvát kormányzati oldal között. Ezt követően a Tisza-kormány más regisztert ütött meg: Magyar Péter miniszterelnök brüsszeli találkozót folytatott Andrej Plenković horvát kormányfővel a kapcsolatok javítása érdekében, s hamarosan létrejött a Mol és a Janaf közötti kapacitástesztelési megállapodás is. A 160 éves ív tanulsága világos: egy tengerpart nélküli közép-európai ország geopolitikai mozgástere tartósan függ attól, milyen viszonyban áll az Adriát birtokló szomszédaival — legyen szó a mai Horvátországról, vagy az 1866-os Habsburg Birodalomról.