Barankovics öröksége: az elfeledett kereszténydemokrácia

A kiadványról

Kevés magyar politikus mondhat magának annyira drámai életutat, mint Barankovics István. Az 1906-ban, Polgáron, tanítói családban született fiúból újságíró, majd pártvezető lett, aki 1945-ben megalapította a Demokrata Néppártot – egy olyan mozgalmat, amely tudatosan szakított a két világháború közötti tekintélyelvű, sokszor kirekesztő politikai katolicizmus hagyományával, és a nyugat-európai kereszténydemokrácia mintáját igyekezett meghonosítani Magyarországon. A párt még a "keresztény" jelzőt is elhagyta a nevéből, hogy egyértelműen elhatárolódjon a korábbi korszak terhes örökségétől, és egy demokratikusabb, befogadóbb politikai hagyományt teremtsen.
Ez a kísérlet rövid életű volt, de korántsem jelentéktelen. Az 1947-es választáson a Demokrata Néppárt lett az országgyűlés legerősebb ellenzéki ereje, bizonyítva, hogy a katolikus vallású, ám a szélsőségektől elforduló választóknak valódi igényük volt egy demokratikus, szociálisan érzékeny politikai alternatívára. A párt frakciójában olyan alakok is helyet kaptak, mint Rónay György költő, irodalomtörténész, aki a Borsod megyei listáról jutott be a parlamentbe, és aki 1949 után, a párt önfeloszlatását követően teljesen visszavonult a politikától, hogy évtizedekre háttérbe szoruljon, majd az irodalom felől térjen vissza a nyilvánosságba – József Attila-díjas életművet hagyva hátra.
A könyv külön fejezetet szentel annak a feszült viszonynak is, amely Barankovicsot Mindszenty József hercegprímáshoz fűzte. Míg Barankovics a modus vivendi – a kommunista hatalommal való, taktikai jellegű együttélés – lehetőségét kereste, addig Mindszenty a kompromisszummentes szembenállást vallotta, és nem támogatta a párt törekvéseit. Kettejük vitája, amelyet egy interjúbotrány is elmélyített, jól mutatja, milyen mély törésvonalak húzódtak a magyar politikai katolicizmuson belül abban a pillanatban, amikor a demokrácia utolsó esélyei forogtak kockán, és amikor minden politikai és egyházi szereplőnek döntenie kellett saját stratégiájáról.
A Rákosi-rendszer 1949-es teljes kiépülésével a Demokrata Néppárt önfeloszlatásra kényszerült, Barankovics pedig emigrációba menekült, ahol 1974-ben bekövetkezett haláláig a Közép-európai Kereszténydemokrata Unió elnökeként dolgozott azért, hogy a nyugati világ ne feledkezzen meg a vasfüggöny mögötti demokratikus törekvésekről. Idehaza ezalatt évtizedekre eltűnt a nyilvánosságból mindaz, amit képviselt: a kommunista történetírás igyekezett minél inkább feledésbe meríteni azt a rövid időszakot, amikor Magyarországon még valódi politikai alternatíva létezett a diktatúrával szemben, és amelynek felidézése magának a kommunista hatalomnak a legitimációját kérdőjelezte volna meg.
A téma ma is eleven: egy nemrégi parlamenti vitában, a titkosszolgálati akták feloldásáról szólva, ismét felhangzott Barankovics neve, felidézve a kereszténydemokrata hagyomány üldözött szereplőinek sorsát. Ez a felidézés azonban éles kérdést is felvet: mennyiben folytatja a mai kereszténydemokrata politika azt a demokratikus, befogadó szellemiséget, amelyet Barankovics képviselt, és mennyiben csupán retorikai hivatkozási pontként használja a nevét? A könyv nem dönt e vitában, csupán azt a történeti alapot igyekszik szilárdan lefektetni, amely nélkül minden ilyen hivatkozás üres szólammá silányulna, és amely nélkül a mai olvasó sem tudja eldönteni, kinek van igaza a vitában.
Barankovics István pályája végső soron arról szól, hogyan próbált valaki demokratikus és keresztény politikát képviselni egy olyan korban, amikor a hatalom már a pluralizmus teljes felszámolására készült – és milyen árat fizetett ezért a bátorságért. Ez a történet nemcsak történelmi tanulságul szolgál, hanem arra is emlékeztet, hogy egy örökséget nem elég emlegetni: ki kell érdemelni. Aki kíváncsi arra, ki volt valójában az az ember, akinek nevét ma is a szónoki emelvényre emelik, ebben a könyvben megtalálja a választ – a vidéki tanítófiú történetétől egészen a New York-i emigráns haláláig.