Kijáratok: mit tanulhat Magyarország máshonnan?

A kiadványról

Hogyan lép ki egy ország egy hosszú, egyetlen politikai erő által uralt korszakból anélkül, hogy vagy megőrizné annak legkárosabb elemeit, vagy destabilizálná önmagát? A Háttérgyár legújabb, Kislexikon-számként induló Füzete öt ország kijáratát vizsgálja meg, hogy megvilágítsa, milyen dilemmákkal szembesül ma Magyarország a Tisza-kormányzat hatalomra kerülése után.

Spanyolország a lassú, tárgyalásos paktum modelljét mutatja: Franco halála után Adolfo Suárez — maga is a régi rendszer embere — hat év alatt vezette el az országot az új alkotmányig, útközben egy puccskísérlettel (23-F) is megbirkózva, amelyet végül Juan Carlos király tévébeszéde hiúsított meg. Csehszlovákia az ellenkező véglet: 42 nap alatt jutott a rendőri erőszaktól Václav Havel elnökké választásáig, ám a lusztráció máig vitatott kérdés maradt, és az ország négy évvel később kettévált.

A legfontosabb figyelmeztetés a szlovák esetből érkezik. Vladimír Mečiar 1998-as bukása után a mečiarizmus szelleme nem tűnt el: nyolc évvel később Robert Fico, aki azóta megszakításokkal, de máig uralja a szlovák politikát, hozta vissza sok tekintetben ugyanazt a kormányzási logikát. A politikai bukás tehát nem jelenti automatikusan a mögötte álló érdekhálózatok eltűnését.

Lengyelország sokáig a legközvetlenebb strukturális párhuzamnak tűnt: Donald Tusk 2023-ban választáson győzte le a PiS-t, ám a PiS-hez köthető köztársasági elnök — Andrzej Duda, majd 2025 júniusa óta a PiS által támogatott, mindössze 1,5 százalékponttal győztes Karol Nawrocki — vétójogával évekre blokkolja a legfontosabb igazságügyi reformokat, egészen 2030-ig, Nawrocki mandátumának végéig.

A Füzet kitekintésként Chilét is bemutatja: Augusto Pinochet 1988-as bukása után az általa írt alkotmány kijelölt szenátori helyeket és élethosszig tartó katonai befolyást biztosított neki — ezeket a beépített garanciákat csak tizenöt évvel később, 2005-ben törölték el.

A magyar helyzet elemzésekor a Füzet amellett érvel, hogy a NER intézményi architektúrája — a sarkalatos törvények rendszere, a hosszú mandátumú vezetők, az Alkotmánybíróság összetétele — leginkább a chilei „beépített enklávék” logikájára hasonlít, míg a médiapiaci koncentráció (KESMA) a lengyel mintára, a gazdasági érdekhálózatok kiépülése pedig a szlovák privatizációs gyakorlatra emlékeztet. Fontos különbség, hogy Magyarország uniós tagállamként a jogállamisági kondicionalitás külső, jogilag kikényszeríthető keretével is szembesül — olyan eszközzel, amellyel a korábbi négy eset egyike sem rendelkezett.

A negyedik fejezet ugyanakkor egy friss fordulatot is rögzít: a Tisza-kormányzat nem várta ki a lengyel forgatókönyvet. 2026. július 13-án az Országgyűlés elfogadta az Alaptörvény tizenhetedik módosítását, amely megszüntette Sulyok Tamás köztársasági elnöki mandátumát; Sulyok július 18-án — az intézkedés alkotmányosságát vitatva — aláírta a módosítást, megbízatása pedig július 20-án szűnt meg. Az államfői jogköröket azóta ideiglenesen Forsthoffer Ágnes házelnök gyakorolja, az új elnök megválasztásáig. A jelöltállítás egyelőre nem zökkenőmentes: Magyar Péter felvetése Polgár Judit sakknagymester jelöléséről vitákat és — a Medián szerint — támogatottság-csökkenést hozott, azóta más nevek, köztük Bárándy Péteré is felmerültek.

A Füzet szerint ez a lépés egyik korábbi mintára sem vezethető vissza egy az egyben: sem a lengyel kivárásra, sem a chilei beépített garanciák hosszú továbbélésére. Saját kockázata van — a szelektív intézményi lépés precedenst teremthet egy jövőbeli, más előjelű többség számára is —, ugyanakkor elkerüli azt a több éves patthelyzetet, amely Lengyelországban bénította a reformokat. A zárófejezet szerint nincs tiszta kijárat: minden bemutatott ország esetében évekig, néha évtizedekig tartott a tekintélyelvű örökség felszámolása, és a siker sosem volt garantált — a nyitott kérdés Magyarországon most az, milyen elnököt választ végül az Országgyűlés, és ez inkább stabilizáló, vagy pusztán a mindenkori többség meghosszabbított keze lesz.