Az ÁVH-hasonlat hazugsága: terror helyett elszámoltatás

A kiadványról

A Tisza Párt vezette kormány törvénytervezetet nyújtott be a Nemzeti Vagyonvisszaszerzési és Védelmi Hivatal felállításáról, amelynek feladata a korábbi kormányzati évek alatt eltűnt közvagyon és uniós források felderítése lenne. A Fidesz válasza azonnali és éles volt: Szűcs Gábor a Bayer Show-ban kijelentette, „ez tényleg az ÁVH-s szint", Czunyiné Bertalan Judit szerint a hivatal jogosítványai „helyenként túlszárnyalhatják az ÁVH jogait", Németh Balázs pedig a parlamentben „modern kori ÁVH"-ról, besúgóhálózatról és államosítási fenyegetésről beszélt.
Ez a párhuzam minden lényeges ponton hamis. Az Államvédelmi Hatóság 1948 és 1956 között egypárti diktatúra terrorszervezete volt, amely bírói kontroll és jogorvoslat nélkül működött. Negyvenezer embert internáltak vagy tartottak rendőri őrizetben, közel tizenháromezret telepítettek ki, egymillió embert vontak ügyészi eljárás alá 1950 és 1953 között, a koncepciós perekben pedig száz-kétszáz embert végeztek ki. A recski kényszermunkatáborban embertelen körülmények között dolgoztatták a foglyokat. Az ÁVH célja a politikai hatalom fenntartása volt a társadalom megfélemlítésén keresztül, áldozatai politikai ellenfelek, „osztályidegennek" bélyegzett polgárok voltak, akiknek egyetlen bűne a származásuk vagy vélt meggyőződésük volt.
Ezzel szemben a vagyonvisszaszerzési hivatal – a törvénytervezet szövege szerint – a közvagyonnal való gazdálkodást, uniós támogatások felhasználását és közbeszerzési szerződéseket vizsgálná. A vizsgálat tárgya nem politikai meggyőződés, hanem konkrét vagyonmozgás. A hivatal jogköre kétségtelenül széles: bizonyos ügyekben átveheti az ügyészség szerepét, magánlakásokba is beléphet, dokumentumokat foglalhat le. Ez valódi aggályokat vet fel, és a Magyar Helsinki Bizottság meg is fogalmazta ezeket: bírói kontroll bevezetését szorgalmazza, mivel a tervezet jelenleg kivonná a hivatal eljárásait a bírósági felülvizsgálat alól. Ez a kritika azonban közigazgatási jogi természetű – a Helsinki Bizottság nem fizikai erőszakról vagy önkényes fogva tartásról beszél, hanem eljárási garanciák pontosításáról egy demokratikus jogalkotási folyamaton belül.
Az ÁVH-hasonlat tehát két dolgot tesz egyszerre: bagatellizálja a diktatúra valódi bűneit, amikor azokat egy jogköri vitával egy súlycsoportba helyezi, ugyanakkor eltúlozza a jelenlegi törvénytervezet kockázatait, olyan asszociációkat keltve, amelyeket a szöveg tartalma nem támaszt alá. A retorika politikai funkciója is világos: a hivatal éppen azokat a vagyonelemeket vizsgálná, amelyek a korábbi Fidesz-kormányzás idején kerültek állami körből magánkézbe, így a párt számára komoly tét fűződik ahhoz, hogy a kezdeményezést ne szakmai, hanem érzelmi alapon lehessen megkérdőjelezni. Nincs ennél hatékonyabb érzelmi fegyver a magyar közéletben, mint a kommunista terror felidézése – különösen azok körében, akiknek ez nem történelemkönyvi absztrakció, hanem személyes vagy családi trauma.
Az összemosás legsúlyosabb következménye, hogy elsikkasztja a valódi szakmai vitát. Ha egy törvénytervezetet eleve diktatúrához hasonlítanak, a vita nem arról szól majd, milyen bírói kontrollt kellene beépíteni a jogszabályba, hanem arról, létrejön-e egy új terrorszervezet. A magyar jobboldal, amely a Terror Háza Múzeummal intézményesen is vállalta az ÁVH-áldozatok emlékének ápolását, most ugyanazt a történelmi traumát forgatja ki napi politikai csatározás eszközeként – ez pedig hosszú távon magának az emlékezetpolitikának a hitelét ássa alá.